A szalon témája ezúttal a magyarok ázsiai rokonsága volt. A szakemberek hosszasan (ám annál élményszerűbben) mondták el, hogy a 29 (!) magyarországnyi területű Kazahsztánban becslések szerint százezerre tehető azoknak a száma, akik magukat (több különböző, olykor egymásnak ellentmondó törzsről van szó) rokonainknak vallják. A dokumentumok, a feljegyzések, a szájról szájra terjedő hagyományok egy ponton figyelemreméltóan megegyeznek. Ezek szerint ezek a „magar”-ok nem vándoroltak, mindig is ott éltek őseik, ahol ma. Véleményük szerint mi, a mai Kárpát-medencei magyarok vagyunk azok, akik „elhagyták” földjüket. Vannak, akik másképp fogalmaznak: tőlük „szakadtak le” a magyarok.
A különféle teóriák vitathatók, de a résztvevők szerint számos tudományos eredmény igazolja ezeket. Apró érdekesség, hogy számos, ma is használt szavunk közös (abban már felmerülnek kételyek, hogy ezek a szavak – pl. alma, árpa, alacsony stb. – a törökből kerültek-e át egy ősnyelvbe. Ám ez legyen a kutatók feladata. A hallgatóság mindenesetre nagyon élvezte a beszámolót és az előadásokat, s örömmel lapozgatták a kíváncsibbak a „Torgaji madarok” (Benkő Mihály tollából) című kiadványt.
Bár a témát nem a veszprémi Buhim-völgyi Szalonban „dobták fel” a tudósok, annyi egészen bizonyos, hogy még nagyon sok kutatnivalója van a ma és a jövő nemzedékének ebben a témában (is).
