Nem tagadom, a „fülest” egy vezető politikustól kaptam, aki
jómaga is csak a félig igaz forrásokra tudott támaszkodni. Egy közelmúltban
lezajlott miniszteri látogatás során aztán (lesz, ami lesz alapon) megkérdeztük
a Nitrokémia munkatársait, vajon
tényleg kitaláció, ami a föld alatt nyugszik, avagy valóság. Legnagyobb
meglepetésünkre szinte azonnali engedélyt kaptunk a rejtély közös
felderítésére.
Pár nappal később a Nitrokémia két munkatársának kíséretében a
Vehír tudósítói is a mélységbe szállhattak.
A részletek előtt néhány száraz adat az építésről (ezt dőltbetűvel olvashatják a jobb elkülönítés érdekében):
A II. sz. Üzleti Egység területén található földalatti építmény, melynek kialakítása 1924 tavaszán kezdődött. A föld felszínétől 50-60 méter mélységű hegyoldalú beépített – ma is alagútként emlegetett – erőmű 1926-ban kezdte működését négy darab 12 tonna/óra teljesítményű kazánnal. Egy darab 6000 kVA-os és egy darab 3000 kVA-os kondenzációs turbógenerátorral. A teljes szerelés 1927-re fejeződött be. Eredeti rendeltetése: biztonságos energiaszolgáltatás háborús helyzetek között. Működése a hetvenes évek elejére gazdaságtalanná vált. A cég új felszíni erőművet épített, és a régi üzemeltetetését leállította.
A létesítmény vasbeton boltívekkel, helyenként alulbordás vasbetonfödémekkel, vasbetonfalakkal, betonburkolattal készült.
Az erőmű bővítéseit, korszerűsítéseit elsősorban a Nitrokémia fejlődése határozta meg. A nitrogliceringyár, majd a tri-gyár üzembe helyezése miatt 1938-ban a mai KKH helyén felépült egy kazánház 2 darab 10 t/h teljesítményű, 6 bar nyomású kazánnal. 1941-ben ezt a kazánházat még 2 darab kazánnal bővítették. 1944. július elsején egy 2000 kW-os gépet helyeztek üzembe.
Az Erőtelep helyzetében 1956. október 5-én új fordulat következett be. A Honvédelmi Minisztérium bejelentette a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. képviselőinek, hogy a fűzfői erőtelep üzemvitelére kötött szerződést felmondja, a létesítményt teljesen birtokba veszi, üzemeltetésével a Nitrokémiát bízza meg. Az erőtelepet 1946. október 20-án 19 fővel vette át a Nitrokémia gyárvezetősége, 57 munkásnak és tisztviselőnek azonban az erőtelep volt vezetősége felmondott. Az állami kezelésbe vétel idején az erőmű teljes kapacitással üzemelt, óránként 50 tonna 22 atm. gőzt tudott biztosítani, aggregátjai 11000 kWó áramot fejlesztettek.
A Nitrokémia termelő üzemeinek fejlődése megkövetelte a gőzkapacitás bővítését, az igényeknek ezek a kazánok egyre kevésbé tudtak megfelelni, ezért 1961-65 között sor került a Külszíni Kazánház (KKH) erőmű rekonstrukciójára.
A 60-as évek az építkezések, beruházások, bővítések évei
voltak.
Apró adalék még: a
Trianon utáni években az új határok közeléből „kivonták” a hadiipart. Így
került Mosonmagyaróvárról Fűzfőre (ahol bőségesen volt a közelben víz) a későbbi Nitrokémia.
Vendéglátóink jó előre figyelmeztettek bennünket, hogy célszerű nem a „felvilági” hőséghez öltözködnünk, mert odalenn hűvös és pára vagyon. Így aztán – sokak csodálkozására – afféle késő őszi túraruhában jelentünk meg ugyancsak felcsigázott hangulatban.
A rövid „szakmai” eligazítást követően autóba szálltunk, s irány a gyártelep utcarendszere. Meglepődve tapasztaltuk, hogy mindenütt szabályos, „táblás” útkereszteződések, mi több: útszámozások könnyítik a haladást és az eligazodást. A sok helyütt felfelé kanyargó útról jól láthattuk azt a céltudatos munkát, amit a Nitrokémia tesz a környezet védelméért (ezt egyébként egy korábbi miniszteri látogatás is elégedetten nyugtázta).
Kis csoportunk egy – amúgy jellegtelen – kis épület mellett parkolt le. Körben ligetecske (a zöldre már eleink is gondoltak, bár némi rosszmájúsággal meg merem jegyezni, hogy az álcázásnak nagyobb szerepe lehetett, mint a környezet védelmének…) zöldell, odébb két, kör alakú „valami”: ezek a légaknák felső végei. Szinte beleolvadnak a környezetbe. Kisebb víztározónak, tűzoltó víz tartályának is gondolhatnánk.
Miután hozzászokik szemünk (ezt a fényképező már nem volt hajlandó megtenni) a gyér megvilágításhoz, kezdjük megtapasztalni az egykori funkciókat. Bent vagyunk hát, de még semmi jele annak, hogy a föld alá kerültünk volna. Felettünk egy szint (szociális helyiség vagy iroda lehetett valamikor), balra újabb ajtó, s onnan nyílik olthatatlan kíváncsiságunk tárgya, a földalatti erőmű alagútrendszere. Előbb rozsdásodó csigalépcső, majd végtelennek tűnő lépcsősor lefelé. A falakon rejtélyes vasak: ezek tartották egykor a különféle vezetékeket, csöveket (a gőzét, a levegőét, az elektromos ellátásét stb.). Már az elején feltűnik, hogy dacára a hűvös levegőnek (kb. 16 °C a hőmérséklet), a magas páratartalomnak, nincsenek málladozó elemek, nem csöpög a víz sehonnan. Erről azonban később…
A lefele menet végén jutunk az első csarnokfélébe. Fölfele és lefele is többméteres, szabályos kör alakú nyílások, némelyikben függőleges acéllétra. Legfeljebb mókusnak ajánlott, de szegény pára a fémben nem nagyon tudna megkapaszkodni. Én is csak nagy hetykén merem bizonygatni, hogy nincs tériszonyom, de a mászásra buzdító szavak elmaradnak, így aztán leplezett örömmel állapítom meg, hogy jobb lenn maradni.
Vezetőink elképesztő természetességgel válaszolnak csacskábbnál csacskább kérdéseinkre. Ízelítőül egy-kettő: miért nincsenek állatok (bogarak, denevérek, kígyók, békák stb.) a mélyben? Válasz (egyértelmű): nincs táplálékuk. Hát hajléktalanok, csövesek? Válasz: lehetetlen bejutniuk. Ez utóbbit igazolják megfigyeléseink is, a biztonság ma, amikor már teljesen elhagyatott a földalatti erőmű, éppúgy lehetetlen a bejutás, mint a fegyveres őrök korszakában.
Itt jött be a szén a kisvasúton, ott deponálták, amott „etették” a ma már nem létező kazánokat, ott pedig fejlesztették az óriási mennyiségű gőzt (ez utóbbi vezérelte például a vastag „szakaszoló” tűzkapukat is). Azt azonban nehéz megemésztenünk, hogy a hőségben emberek voltak lenn, akiknek levegő, élelmiszer, kommunális helyiség stb. kellett. Márpedig minden volt!
Nehezen tudom felfogni, miért is nem füstösek a falak. Pedig egyszerű: tökéletesen megoldották a keletkező füst elvezetését (különben pillanatok alatt végzett volna a szénmonoxid a munkásokkal), az égés tökéletes volt. Apró érdekesség, hogy a felszínen a kémény még véletlenül sem az erőmű fölött volt (így vezették félre a bombázók pilótáit), hanem odébb. Sokadik pillantás tehát a „plafonra”: sűrűn rakott téglák mindenütt. Sehol semmi hiba, mintha pár hete készültek volna el az építők…
Amit látunk, az a kor tervezőinek, munkásainak mintaszerű alkotása. Nem egyszerűen ipari építmény, hanem a mérnöki munka csodája.
Valóban feltűnő a precizitás mindenütt (lakótelepi olvasóinkat tisztelettel kérem, ne legyenek mérgesek, hisz Fűzfő mégiscsak hadiüzem volt, ennélfogva a kor színvonalát meghaladó minőségben kellett dolgozni akkor…), ami az élek illeszkedésétől kezdve a vonalzóval húzható téglafalak bármelyikéig jellemző. Nemcsak fölfele, hanem lábunk elé is érdemes kukkantani: a padozat (ma járólapnak mondanánk otthonunkban) a súlyos gépek állandó rezgése, munkája alatt sem ment tönkre: még mintázata is van. Az egyik beugróban téglával megrakott „japáner” (olyan, mint egy riksa). Mozgatása még fiatal gyakornok lányainknak is könnyű, jóllehet megpakolva tekintélyes súlyt jelentenek (mégsem törik-törték fel a padozatot).
Sétánk során eljutunk szinte mindenhova. A legmélyebb pont 53 méter körüli. Egy darabig követjük a kisvasút vonalát, majd egy folyosószakaszon piros betűs felirat tűnik fel a lámpák fényében: a kissé hiányos szöveg népünk nagy vezéreit: Sztálint és Rákosit élteti. Gyanítom, propagandahatása akkor sem érhetett többet, mint ma…
Más feliratokkal is találkozunk. Egy helyütt jól kivehető az évszám: 1926, másutt a tűzoltó berendezések betű- és számjelzése. Egyébként nem olvasható más, ami mögött vagy az állhatott, hogy kezdetleges volt a grafiti-fantáziájuk, de talán inkább az, hogy fegyelmezettségük (olykor félelmük is?) egy fokkal a miénk fölött állt…
Mindössze a valamikori salakozó helyszíne romos, ám nem a természet erői, vagy az enyészet miatt, hanem a rombolás következményeként: a mélyből ugyanis (és itt megoszlanak a vélemények, tapasztalatok) minden mozdíthatót elvittek, elszállítottak, ami fémből volt. Kazánok, generátorok, eszközök esetében ez óriási mennyiség. Fátylat reá, bár megjegyzendő, hogy egy ötven-hetven esztendős „vas” ma már ipari műemlék is lehetne…
A fölfele vezető út már kevésbé izgalmas, annál inkább fárasztó. Logikus, hogy utolsó kérdéseinket már csak a szabad levegőn tesszük fel. Mindenki ezt kérdezné, így mi sem cizelláljuk mondandónkat: hogyan tovább, mi lesz az amúgy elképesztően jó állapotú (kivételt képeznek a rozsdásodó vaslépcsők) földalatti erőművel? Mire használható (óvóhelynek más a II. világháborúban sem lett volna alkalmas) a közeli avagy a távolabbi jövőben?
A választ természetesen a Nitrokémia is keresi a félmilliárd forint értékű ingatlanjának hasznosítására, hiszen az állagmegóvás, a védelem nem kevés pénzbe kerül. Az ötletadás jogát ezennel a Vehír Tisztelt Olvasóinak kezébe adjuk…
Mielőtt végleg búcsúznánk türelmes és kedves vendéglátóinktól, megtekintjük a kisvasút „bebújóját”, a ráccsal védett, ám ép és esztétikailag sem kifogásolható alagút bejáratát, a műszaki parkot, ahol ott áll óriási gőzhengerével a mozdony (technikai érdekesség: hogy a lokomotív ne pöfékelje tele a földalatti világot füstjével, nagynyomású sűrített gőz, s annak energiája mozgatta a kerekeket. Így húzta naponta nagyon sokszor a kiskocsikat lefelé szénnel megrakodva, visszafele pedig salakkal, hamuval), egy „igazi” gőzös, meg egy ma is üzemképes dízel.
Távozóban jelképesen emelek kalapot nagyapáink előtt, akik a ma számára is példát mutathatnak a munka, valamint szakmájuk iránti szeretetéből és tiszteletéből.
