Vonakodnék a fokozó jelzők használatától, de annyit leírhatok, hogy ez a színdarab/előadás több mondanivalóval és megszívlelendővel van teli, mint néhány színház egész évadnyi bemutatója.
(A cikk címe W. S. Auden idézete, és a kérdésre, hogy mi köti össze a Tuesdays with Morrie című könyvet és A szerenád-ot, a válasz az, hogy én magam.)
Nehéz betűkbe önteni az élményt, annál is inkább, mivel jó ez A szerenád című előadás, és nem csak gyerekeknek szól, egyáltalán nem csak nekik. Amint Máté P. Gábor írja a beharangozóban: Hinni a csodákban nem csak gyermeklélekkel lehet. Mi a csoda? Ki a gyermek?
Merész dolog a szerelemről, párválasztásról gyerekeknek szóló darabot írni, bár a téma aktuális, örök érvényű, pláne, ha az önbizalom-hiány a fő ellenség, és a kishitűség démona már minden embert kezelésbe vett élete során jó párszor.
A helyszín egyszerre hétköznapi és távoli, egy tengerparti spanyol (?) falu, melyben egy magányos Hangszerkészítő (Keresztes Gábor) éldegél, néha ihletet merít egy pohár fröccsből, de annyi bátorságot sosem, hogy végre szerelmet valljon választottjának, Luciának (Dobra Mária). Nem éppen gyerekdarab téma, nem mesejáték téma. És mégis: sikerül a vállalkozás, ebből a prózai helyzetből egyszerű, kedves, szívmelengető módon bontakozik ki egy mesei, varázslatos, ugyanakkor sejtelmes, babonás világ. Hihető a meseszint és a valóság szintje egyaránt. Együtt érezhetünk a pár nélküli, szerelmi jóslatot nem kapó lánnyal (Lucia), amint titokban figyeli kedvesét, aki pedig bármit inkább csinál, mint elé állna és bevallaná érzelmeit. A kamaszkorba repít ez a szál, az érem másik fele pedig a gyermekkor világába.
Amelyben életre kelhet a Szellem (Módri Györgyi), a Bor (Tóth Loon), a Szódavíz (Máté P. Gábor), Hang (Baranyi Péter) és Hanga (Szűcs Krisztina), akik egyszerre komolyak és mulatságosak, a maguk módszereivel próbálják a Hangszerkészítőt vallomásra bírni Lucia felé. Az első felvonás legelején, majd a bonyodalom kezdetén is a bevonják a gyerekeket a játékba – többen segítő feladatot vállalnak a mentőakció során –, így megteremtődik egyfajta közösség, ahol a kis nézők együtt szurkolnak kedvenceikkel. A legjobban sikerült „segítő” alak talán Bor, találó a pöffeszkedő, önelégült, basáskodó figura, és Tóth Loonnak jól áll ez a szerep.
A gyerekek az első felvonás mulatságos összeesküvése, a mesedarab szabályai szerint kedvesen vicces barátaikat hiányolják a második felvonásban egy darabig. Ugyanis itt bontakozik ki a valóság síkja, a próza, melyben inkább a főszereplőkkel ismerkedünk meg, és Madre-val (Meszléry Judit), ennek az általa (?) teremtett mikrovilágnak ősanyjával, mozgatójával, aki nagymama és angyal, eleven és álombeli lény együttesen. Persze aztán a második felvonásban is visszakapják a gyerekek a kedvenceiket és minden jó, ha vége jó, és mindenki megnyugodhat: sikerrel zárul a LÉHA EGYÜGYKE küldetése.
Mesés túlzásokban bővelkedve szépek a jelmezek (Húros Annamária), ezek közül is Bor a legjellemzőbb, a dugóhúzó botjával, mely ülőalkalmatosságként is szolgálhat, de nagyon kifejező, harmonikus, szemet gyönyörködtető a Virág (Dominek Anna) öltözéke is. Kifejező, jól funkcionáló a díszlet (Perlaki Róbert) a kör alakú nyílással a háttérben. Szép a vetítés az állandóan hullámzó tengerrel. A zenéről behatóbban nem nyilatkoznék – mivel nem értek hozzá –, de Szili Péter lendületes, latinos temperamentumú, énekelhető, slágergyanús dalokkal örvendezteti meg fülünket. Ízlés mutatkozik meg a színészvezetés, színészi játék terén (nincs ripacskodás, fölösleges túlzás), és általában mindent egy határozott ízlés, biztos kéz ural, Palásthy Bea rendezőjé.
Erős atmoszférát teremt az előadás, igazi „mintha” világot, morajlik a tenger, süt a hold, ég a tűz, táncolnak, énekelnek, születnek-halnak-szenvednek az emberek, felsejlik a nagy egész mögött az örök körforgás. Hús-vér emberek valódi problémái oldódnak meg csodával határos módon ebben a mesejátékban. És pont ezért jó az egész. Máté P. Gábor színdarabja az emberi személyiségről szól, nem fellengzősen, nem hangos poénokra, nagy hatásokra vadászva meséli el történetét. Gazdag fantáziával, emberismerettel irányítja a fényt az egyik legfontosabbra: a Társ égető és alapvető szükségletére és a Társ megtalálásának kényszerítő erejére.
