„A sínen egy vonat jön, / én állok ablakaiban, / ‘s én fekszem az útjába, / egy ember, ki többfele van…”
Az Utazás az éjszakába erősen önéletrajzi jellegű dráma. Az életrajzi írásokat böngészve rengeteg hasonlóságot vehetünk észre a Tyrone és az O'Neill család életének eseményei között. Morfinista anya, szegény sorsú ír családból származó színész apa, szállodai szobába születés, halott testvér, állandó költözködés a társulattal, bentlakásos iskola, egyetem, aranyásás, malária, apa segédrendezője, depresszió, öngyilkossági gondolatok, riporterkedés, tüdőszanatórium…
„Más, ugyancsak erőteljes alkotásaiba mindig beleszüremlik vagy beárad a színpadiasság vagy a nehézkesség; de az Utazás az éjszakába tiszta, kristályosan tiszta mű…” – és ez esetben egyet érthetünk John Henry Raleigh-vel. Az első rész (nem tudom, hány felvonásnyi idő) egy kissé a szokásos O’Neill drámák módján hömpölyög előre – antik görög dráma modern köntösben –, sejtjük, hogy baj van, gond lesz, az egyik fiú elköhinti magát, akkor ez itt bizony tüdőbaj, és így tovább, és valami óriási bűn lappang mindezek hátterében. Aztán a második rész teljesen lerántja a leplet a Tyrone család összes titkáról, élethazugságáról, egyéni és családi tragédiájukról. És ez annyira végletes, teljes lemeztelenedéshez vezet, ahol már nincs szépítés, nincs maszatolás, annyira zsigeri és könyörtelen a szembenézés magukkal és a másikkal, hogy innen már nincs tovább, nincs folytatás, a komor sötétségbe vezető utazás véget ér.
Pedig ezek az emberek szeretik egymást, nagyon is szeretik. Akkor miért nem tudnak boldogok lenni? Ki ezért, ki azért. Az anya (Mary Carvan Tyrone: Bajcsay Mária) mondogatja, hogy mindenki kap valamit az élettől/sorstól, és onnantól már nem ugyanaz az ember lesz. James Tyrone (Fazekas István) és felesége között őrült szerelem dúl(t), és emiatt talán nem voltak képesek odaadóan szeretni gyermekeiket? Bizonyos pillanatokban felmerül a gondolat, hogy a férj sosem szerette őket, csak a feleségét és a munkáját, az anya belerokkan második fia elvesztésébe és a lelkiismeret-furdalásba, amiért önmagát rossz anyának tartja. Az elsőszülött (Jamie: Gere Dénes Ákos) a tehetségtelenségébe, a harmadszülött (Edmund: Horváth Zoltán) saját fölöslegességébe pusztul kicsit bele, és az „egyik a részeg tombolásba, másik a félelmet feledtető fegyelembe issza magát” – írja Tarján Tamás. Iszik az apa is, az anya morfiummal lövi magát, mindenkinek van mit felejteni, megbánni és megbocsátani a másiknak. Meg is bocsátanak, az élet mégsem lesz másmilyen, a múltat nem tudják megváltoztatni, nincs visszaút, hiszen a múlt a jelen, mondja az anya egy helyütt.
A díszlet egyszerűen ronda (tervezője a rendező: Dömölky János). Elhanyagolt, igénytelen a berendezés, csúnya, szedett-vedett nappalit ábrázol, bőröndök hevernek itt-ott, a gyökértelenség, otthontalanság árad ebből a vidéki nyaralóból. Kiderül: a Tyrone családnak ez az otthona, minden nyarat itt töltenek, más állandó házuk a turnék miatt nem volt, és nem is lesz már. Talán ez az otthontalanság minden bajuk okozója, nincs hova hazamenni, nincs haza, csak utazás, úton levés van, bizonytalanság és számkivetettség az ölelő karok helyett.
A színészek mindannyian magas szinten teljesítenek. Az első részt Bajcsay Mária viszi a hátán, felejthetetlenül, szuggesztíven – azon gondolkodtam közben, hogy néha szokták alakításokra mondani, hogy „ilyenekre adják az Oscart”, hát igen, éppen az ilyenekre… A második részben a fiúk brillíroznak. Fazekas Istvánnál kimagaslóan jónak a feleségével való viszonyának ábrázolását találtam, és azt, ahogyan megnyílik fiainak, és elmeséli életének tragédiáit. Gere Dénes Ákos nagyon hiteles például az utolsó felvonásban mint részeg józan, a férfilélek legmélyébe enged őszinte bepillantást nyerni. Horváth Zoltán pedig helyesen teszi, hogy a tüdőbajos fiú szerepét nem méla melankóliával, hanem humorral és iróniával ábrázolja játékában, Edmund sokszínű személyisége nyilvánulhat meg ekképp. Dömölky János rendezésében nagyon jónak tartom mindezek mellett, hogy mer vicceket gyártani a súlyos dráma közben, hiszen az emberi természet így működik, nem lehet „all night long” sírni és a mellünket verni.
Nagy koncentrációt igényel az előadás a játszóktól, és ők magas hőfokon égnek el a közel 4 óra alatt, amennyit velük töltünk. Fél óra elteltével bevonódunk a Tyrone család életébe, és együtt boncoljuk, fedjük fel ezt a freudi katyvaszt, kianalizáljuk a szereplőket egytől egyig, míg már mindannyiunknak hányingere nem támad az emberi természet sötét oldalától. Mindeközben természetesen együtt érzünk a szereplőkkel, mert ők is sorstársaink, és szeretet vezérli alapvetően a cselekedeteiket, csak nem tudnak „jól szeretni”. Emiatt boldogok sem lehetnek soha. (De ez már inkább O’Neill személyes tragédiája, akit ez az óriási élet-teher formált íróvá.)
Az Utazás az éjszakába előadása maradandó élmény, gondolatokat szül, szembenézésre késztet másokkal, önmagunkkal, hosszan ható méreg, napok múlva is cipeljük a terhet. Ezen az estén feszült figyelem nyilvánul meg a nézőtéren, senki sem köhög, prüszköl, csend honol a széksorok között. Elszoktunk az ilyen előadásoktól Veszprémben. Csak remélni merem, hogy egyre több ilyen produkció készül majd a Játékszínben, és láttatni engedi társulatunk tagjainak igazi tehetségét, valódi arcát leplezetlenül. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”
