– Mindig szerettem volna megkérdezni, honnan származik a Szami becenév.
– Szalai Dénes tanár úr, aki kollégiumi nevelőtanárom és edzőm volt a soproni Fáklyában – hamisítatlan rábaközi ember, és édesapámat is ismerte – sokszor kért meg, hogy utánozzak más tanár urakat, ha nem tudott aludni, vagy éppen olyan kedve volt. Egyszer valamelyik ilyen alkalmi „alakításom” annyira tetszett neki, hogy azt mondta: „őrült Szamócai”. Pedig teljesen tisztában volt a nevemmel, azzal is, hogy Eperjes, és nem Eperjesi vagyok. A diáktársaimnak annyira megtetszett ez, hogy onnantól Szamóca lettem. Tehát egy jól sikerült paródia miatt maradt rajtam ez a név, és ebből lett a Szami. Mindenki így hív a szakmában, olyannyira, hogy egyszer Major tanár úrtól (Major Tamás) a főiskolán ki akartak kérni egy forgatásra, és ő nem adott ki, mert nem is tudta, ki az az Eperjes Károly. Ő mindig csak Szaminak, vagy Szamikámnak hívott…
– Magam példájából tudom, hogy amíg az ember fiatal, addig a bor mint tudatmódosító eszköz jön szóba, szakrális jellegét az ember csak az idők folyamán kezdi kapisgálni. Mikor és hogyan lett a Szamiból borlovag?
– A jó vörösbort mindig kifejezetten szerettem. Sopron környékiek vagyunk, nagyapámnak saját vörösbora volt, tehát családi hagyomány a vörösbor szeretete. Forgatások alatt – például Egerben – jöttem rá, hogy a többiek mindig engem követnek, hogy igyunk azt, amit a Szami, mert a Szami tudja, melyik a jó bor. Ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, amíg egyszer el nem vetődtem a Takler Feri pincéjébe, ahol friss borokat kóstolgattunk, és én rendre megmondtam, hogy milyen fajta. No, ekkor a Feri azt mondta, hogy „hoppá”, és elővarázsolt innen-onnan, a bortrezorból, rejtett zugokból pár olyan flaskát, amilyet nem nyit ki az ember csak úgy, és én ezeknek is eltaláltam az összetevőit, igen nagy találati pontossággal… Ezután kezdtem el jobban érdeklődni a borok után. Jó barátság alakult ki a Takler családdal, rajtuk keresztül a szekszárdi borászokkal, aztán lassan a villányiakkal, az egriekkel, a tokajiakkal is. És egyszer csak borlovag lettem. Ők büszkék voltak rá, hogy a borukat iszom, én meg büszke vagyok rá, hogy a borukat ihatom és népszerűsíthetem. A legrangosabb borlovagságom a tokaji – mert az a borok királya, a királyok bora –, de vagyok már pezsgőlovag is.
– Hány borvidék borlovagja?
– Nem számoltam össze… Például nem vagyok borlovag Sopronban, ahonnan származom, nem vagyok Szekszárdon és Villányban (mert nem tudtunk soha időt egyeztetni a lovaggá ütés ceremóniájához), de Egerben is és Cegléden is (Kunsági borvidék) vagyok. Soha nem számoltam össze.
– Mi egy borlovag dolga?
– Népszerűsíteni a bort. A fogadalom szövege Egerben – ahol „Bor nagykövete” is voltam egy évig Schmitt Pál elnök úrral együtt – úgy szól, hogy megfogadjuk, hogy isszuk, és népszerűsítjük az egri bort. Boldogan tettünk eleget eme kötelességünknek. Ennél többet nem is tehet egy borlovag: szereti, issza, népszerűsíti.
– Említette, hogy a vörös a kedvence, és mi van a fehérekkel?
– Ma már a jó minőségű fehéreket is megszerettem. De ez talán a korral jár. A fiatalember szereti a nehéz vörösborokat, mert az olyan „férfias”, meg mert hamarabb hat. És fiatalon bizony az ember szereti, ha hamarabb hat. Aztán idősebben, amikor már a testmozgás egyre nagyobb nyűg, rájön, hogy a fehérbor zsíroldó hatású is. Meg aztán ez ízlés kérdése is. A fehérborok könnyebbek, a vörösek nehezebbek – bár ez sem törvényszerű, hiszen egy Pinot Noir lehet kellemesen könnyed is. A nyolcvanas évek közepétől kezdtek el Magyarországon jó minőségű borokat készíteni. Ebben úttörők voltan a villányiak Tiffán Ede bácsival az élen. Vagy ugyanígy kiemelhetném a Szepsy Pistáékat, Áts Karcsiékat Tokajban, vagy Gál Tibit Egerben. Ők kezdtek el olyan jó borokat csinálni, hogy a mikor a rendszerváltozás megtörtént, már léteztek példák a többiek számára. Ezután kezdtek el nagyszerű fehérborokat is készíteni Magyarországon.
– Van kedvence?
– Természetesen van. A jó Merlot-kat nagyon szeretem. Nem a tanninok miatt, mert nem az a lényeg, hanem mert jó inni. Jó inni a jó cuvée-ket. Nagyon jók a fajtiszta szelekciók is. Ha egy különleges alkalmat akarunk megünnepelni, akkor bontsunk egy Primariust (Takler Pincészet, Szekszárd), vagy egy Bock Magnifico-t, Geréék Solusát… Vagy egy jó cuvée-t: egy Regnumot (Takler Pincészet, Szekszárd), vagy valamelyik régi Gál Tibi-bort, amit még ő palackozott… Ezeket ünnep kibontani. De jók az újabb borok is. Manapság, a globális felmelegedés miatt csúszik felfelé a mediterrán éghajlat, ma már a szlovák és lengyel borok is jók, így egyre jobb a nagyobb melegigényű magyar vörösbor. Az én meglátásom szerint nagy jövője van nálunk a Syrah vagy Shiraz nevű szőlőnek, lásd Bocknál, Taklernél, Gálnál, és akkor még nem említettük a Lőrinc Gyurit, meg a Vida Petit… Vég nélkül sorolhatnám. Fantasztikus borászaink vannak. Fantasztikus boraink vannak!
– Kedvenc fehérbor?
– Azt nem tudok megnevezni, mert nincs olyan fajta, amire azt mondhatnám, hogy az ver mindent. Bár ott van a tokajiak Furmintja… A desszertborokat ne számítsuk, mert az külön kategória. A fiam kedvence a Juhfark. Rajta keresztül kedveltem meg én is. De nem mindegy ám, ki készítette, Béla bácsié egészen különös. Vagy ott van Busai Laci Rajnai rizlingje, vagy Traminije, avagy Légli Ottó, vagy hát itt a közelünkben Misi (Figula Mihály) és Pista (Jásdi István)… Micsoda boraik vannak! Döbbenetes. És ne felejtsük el Kaló Imre kiismerhetetlen, remekmű borait – ő az, aki szinte mindig becsapja az ízlelőbimbóim: szinte soha nem tudom megmondani, mi van a poharamban. Már évek óta nem iszom külföldi borokat – csak ha hoznak valami egészen különlegeset ajándékba –, mert az ember a magyarországi borokat sem győzi kóstolással… Borgyűjtő létemre időnként kénytelen vagyok behozni a társulatnak egy-egy kisebb kóstolót, hogy lépést tarthassak a kínálattal. Ilyenkor megnyitunk vagy hét palackot, mindenki tölt egy-egy decit, féldecit, aztán ízlelhetjük, kibeszéljük a borokat… Most, hogy így belegondolok, szégyellem magamat, amiért olyan sok borászt nem említettem meg (Luka Enikőtől Duzsi Tamáson keresztül egészen Hudácskóékig). Mindannyiukat szeretettel kortyintgatva köszöntöm!
Névjegy:
Eperjes Károly (Hegykő, 1954. február 17. – ) Kossuth és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
A színészi pálya előtt volt műszerész és labdarúgó is.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola után (ahol Major Tamás és Székely Gábor tanítványa volt) 1980-ban a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte pályáját.
1981-ben a Nemzeti Színház tagja.
1982-tól a Katona József Színház színésze.
1987-ben rövid ideig a Radnóti Színpadhoz szerződött.
1988 és 1992 között szabadúszó.
1993-tól a Művész Színház, a Thália Színház, és a Kelemen László színkör tagja.
A Bubik István-díj kuratóriumának tagja.
2007 decemberétől a Veszprémi Petőfi Színház művészeti tanácsadója.
Színházi szerepeiből (a Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma 86):
Shakespeare: Ahogy tetszik (Silvus), rendező: Székely Gábor
John Ford: Kár, hogy kurva (Grimaldi), rendező: Zsámbéki Gábor
Carlo Gozzi: Szarvaskirály (Leandro), rendező: Jiří Menzel
Shakespeare: Coriolanus (Aufidius), rendező: Székely Gábor
Spiró György Csirkefej (Közeg), rendező: Zsámbéki Gábor
Szép Ernő: Vőlegény (Papa), rendező: Rudolf Péter
Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (Ill), rendező: Bereményi Géza
Rideg Sándor: Indul a bakterház (Bakter), rendező: Bereményi Géza
Molnár Ferenc: A hattyú (Jácint), rendező: Szinetár Miklós
Gorkij: Éjjeli menedékhely (Báró), rendező: Verebes István
Nagy Ignác – Parti Nagy Lajos – Szinetár Miklós: Tisztújítás (Farkasfalvy, alispán), rendező: Szinetár Miklós
Mihail Afanaszjevics Bulgakov: Moliére (Moliére), rendező: Vidnyánszky Attila
Dale Wassermann: Kakukkfészek (Randl P. McMurphy), rendező: Bujtor István
Arthur Miller: Pillantás a hídról (Alfieri), rendező: Guelmino Sándor
Játékfilmek: Nyom nélkül (1982), Sértés (1983), Könnyű testi sértés 1983), Eszmélés (1984), Uramisten – (1984), A tanítványok (1985); A nagy generáció (1985); Redl ezredes I-II. (1984), Visszaszámlálás (1986), Hajnali háztetők (1986), Banánhéjkeringő (1986), Miss Arizona (1987), Szamárköhögés (1987), Eldorádó (1988), Küldetés Evianba (1988), A másik ember (1988), Hanussen (1988), Soha, sehol, senkinek (1988), Könnyű vér (1989), A legényanya (1989), Ismeretlen ismerős (1989), Iskolakerülők (1989), Laurin (1989), Meteo (1989), Eszterkönyv (1990), Magyar rekviem (1990), Vörös vurstli (1991), Csapd le csacsi (1991), Isten hátrafelé megy (1991), A Turné (1993), Indián tél (1993), Levelek Perzsiából (1995), Szeressük egymást gyerekek! (1996), Az asszony (1996), 6:3 avagy, Játszd újra Tutti (1999), Egy tél az isten háta mögött (1999), Hyppolit (1999), Glamour (2000), A Hídember (2002), Sobri (2002), Bolondok éneke (2003), Rokonok (2006), Mansfeld (2006), Liberté '56 (2007), Eszter hagyatéka 2008), Tüskevár (2009), Kaland (2011)
Tévéfilmek: A vén bakancsos és fia, a huszár (1984), Békestratégia (1985), A nagymama (1986), A varázsló álma (1987), Nem érsz a halálodig (1990), Isten madárkái (1994), Istálló (1995), Szabadság tér 56. (1996), Fekete fehér (2006), Régimódi történet (2006)
Díjak és kitüntetések: Jászai Mari-díj (1986), Nominálás az Európa-díjra (1989), Magyar Művészetért Díj (1990), Erzsébet-díj (1993), Kossuth-díj (1999), Súgó Csiga Díj (2001), Prima Díj (2006), Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (2009); Budapest Díszpolgára (2011)
gasztronauta
Fotó: Kovács Bálint
Forrás: Veszprém Portré/ vportre.hu
