Ködbe burkolózó hegyek, dércsípte szőlőutak, napfényben fürdő várrom. Ha valaki mindenféle előzetes tudás nélkül kerül szembe Orbán Péter képeivel, könnyen hiheti, hogy amit lát, egy távoli táj lenyomata: talán egy idilli olasz falué vagy a francia vidéké. Igazából ez gyakran megtörténik: az emberek nem egyszer csodálkoznak rá a fotók láttán, mennyi gyönyörűség van a közelükben. Mert a fenti pillanat mind balatoni: a köd mögül a Badacsony kukucskál ki és a nap Csobánc várán süt át.
A táj bűvölete
Igazán megkapó pillanatok, így nem csoda, ha Péter is a szerelmesük lett. A hely szülötteként ez szinte természetes, bár bevallja, időbe telt ráeszmélnie az őt körülvevő szépségre. „Nekem is el kellett mennem, hogy igazán értékelni tudjam a tájat” – mondja, miközben egyik kedves kilátópontja, a kettőnk lakhelye, Veszprém és Badacsonyörs között félúton, Balatonfüreden található Tamás-hegyi kereszt felé tartunk. Közben kiigazítja magát, mert talán mégis hatott rá a környezet már gyerekként. „El se tudom képzelni, milyen lett volna városban felnőni. Éltem ott is, tudom szeretni, de csak turistaként. A városi léttel sokszor együtt jár a közömbösség, az állandó körforgásban levés, amivel csak haladsz, de nem tudsz elmélyülni. Jobb szeretem azt, amit ezzel szemben a vidék ad.”
A kirándulásokat, a céltalan bóklászással járó felfedezést, amelyekből a fotózás is kinőtt. Az első gyalogtúrájára általános iskolai testnevelő tanára vitte el, aminek az ízére gyorsan rákapott – azóta közel húsz káli túrát végigcsinált –, majd kerékpárral kezdte el járni a környéket, egyre nagyobb köröket róva, egyhuzamban, akár Veszprémig tekerve. És közben belevágott a fotózásba. „Kézenfekvő volt: jó lett volna másoknak is megmutatni, amit láttam.” Az első digitális gépét még a gimnázium elején vette, aminek olyan kezdetleges volt a technikája, hogy lemerült, ha elvillant a vaku, de ez nem csüggesztette. 2008-ban váltott tükörreflexesre – mint mondja, onnan datálja, hogy tudatosabban kezdett fotózni és nem csak nyomkodta az exponáló gombot –, és folyamatosan képezte magát. Első képeit internetes fórumokon osztotta meg még a kétezres évek közepén, és bevallása szerint az itt kapott visszajelzésekből tanulta a legtöbbet ahhoz, hogy kialakuljon a saját látásmódja, de pár éve egy iskolát is elvégzett, ahol a korábbi haditudósító Siményi Gergely volt rá nagy hatással: „nagyon megkapó személyisége volt, és leginkább emberileg tanultam tőle, például arról, hogyan álljunk az ügyfélhez” – meséli.
A tanulást a mai napig sem hagyta abba. Azt vallja, jó fotók és festmények nézésével rengeteget lehet fejlődni.
„Számomra sosem demotiváló, ha valaki többet tud nálam. Éppen ellenkezőleg: arra inspirál, hogy jobb legyek.”
Elcsendesedni a pillanatban
Ma már persze sokan Péter fotóiból inspirálódnak. Bár a fórumokon is kapott biztatást arra, hogy jó az, amit csinál, széles körben akkor ismerték meg a nevét, amikor 2014-ben elindította Facebook-oldalát és pályázatokra nevezett munkáival. „Amikor egy évben négy-öt pályázaton is indultam és nyertem, kezdtem én is elhinni, hogy van értelme annak, amit csinálok” – emlékezik vissza az első sikerekre. Azóta a munkái reklámkampányokban, könyvborítókon, magazinokban tűnnek fel – például a National Geographicban vagy az egyik legnagyobb példányszámban eladott angol fotós lapban, a Photo Plusban –, 2018-ban pedig a Lenergy Magyarország által szervezett „Az év természetfotósa” pályázaton, „Kezünkben a föld” kategóriában 2. helyezést ért el. Leginkább mégis a Magyar Turisztikai Ügynökség Magyarország 365 pályázatán elnyert 3. helyre (2019), illetve különdíjra (2020) büszke, ahol közel 18 és 28 ezer képből válogatott a zsűri. Nos, jól rácáfolt az élet arra a kijelentésre, amivel annak idején riogatták, miszerint „tájképekkel úgysem fogsz pénzt keresni”, hiszen az esküvő-, rendezvény vagy épp ingatlanfotózások mellett – amelyekbe igyekszik szintén a saját látásmódját belevinni, természetesen megörökíteni a dolgokat –, a megrendelések fele előbbire érkezik.
Meg is kérdezem, mi lehet a sikere titka, mire szerényen válaszol:
„azon túl, hogy tegyük fel, tényleg jók a képek, olyat fotózok, amit a legtöbben szeretnek. A tájkép eleve populáris műfaj, a Balaton-felvidék pedig főleg népszerű a magyarok körében”
– magyarázza, majd hozzáteszi: épp emiatt igyekszik időnként elszakadni a témától. „Mindig kirándulok valahova országon belül vagy külföldre, próbálok más tájakon is bizonyítani, olyat megörökíteni, amit még nem fotóztak, vagy csak kevesen.”
Populáris téma ide vagy oda, az önmagában nem ad ki egy jó fotót. A szenvedély, a felkészülés és az elmélyülés annál inkább. Noha előfordul, hogy random pillanatot kap el, Péter úgy véli, egy jó fényképnek a tervezés a kulcsa. „Nagyon sok múlik azon, ismersz-e egy tájat vagy csak belecsöppentél, ezért utazás előtt is szeretek minél több képet megnézni az adott helyről, hogy tudjam, hova érdemes menni” – meséli. Az egyedi pillanatokat keresi és azokat a szögeket, ahonnan másoknak nem jutna eszébe fotózni. „Sokszor órákig kutatom Google Mapsen és applikációk segítségével az alkalmas helyeket, majd autóval felkeresem őket, vagy ha nem megközelíthetők, fel- és lemászok hozzájuk és várom a megfelelő pillanatot. Néha aztán túlgondolom az egészet és nem jön össze”. De ez sem baj, mert már a felfedezés öröméért megérte az energia befektetés. „Vannak helyek, amelyeket nem tudsz úgy visszaadni fényképen, hogy benne legyen a hűha faktor, a hely atmoszférája mégis megfog.” Csak ott lenni, vagy autóval keresztülvezetni kicsi, ismeretlen falvakon és rácsodálkozni a környezetre épp olyan jó, mint elkattintani a tökéletes fotót.
Ráadásul a belefeledkezés, hogy az ember hagyja magát elcsendesedni a tájjal, a végeredménynek is jót tesz. „Észrevettem, hogy egészen más kép születik, ha rögtön kidolgozom a fotót, mintha csak később állok neki. Akkor már nem vagyok benne úgy a pillanatban, kisebb a lelkesedésem” – teszi hozzá.
De a megfelelő időzítés sem árt. „Potyó Imre szokta mondani, hogy ő akkor érkezik egy helyszínre, amikor más megy el. Ez rám is igaz. Minden nyaralás arról szól, hogy hajnalban kelünk, hogy napfelkelte idején láthassuk az egyes helyeket, amikor még nagyon kevesen vannak. És míg este más már jön le a hegyről a naplemente vége előtt, hogy ne sötétben kelljen lebotorkálnia, én még maradok.”
Vagy éppen visszamegy, merthogy azért a bizonyos hűha faktorért olykor a rizikót is vállalja. Mondja is, a párja mindig félti, amikor például kimászik a bazaltorgonák tetejére, de azért szerinte még ésszerű keretek között mozog. Igaz, egyszer Spanyolországban volt egy félelmetesebb helyzet, amikor éjjel, dagály idején lemászott egy sziklás tengerpartra a hullámokat fotózni. „Nem tudtam, csak a spanyolok mesélték később, hogy sík terepen minden órában van egy radikális hullám, ami két méterrel is nagyobb lehet a többinél, és ami ha elkapott volna, nem lett volna hova menekülnöm, mert mögöttem a sziklafal volt. Szerencsére azon kívül, hogy térdig eláztam, nem lett baj.”
Szeretem megtámasztani a szemem a tanúhegyeken
Mit lehet tenni, a hegyek, sziklák meg az izgalmas kompozíciók elvarázsolják, és inkább vállalja a kihívást, mint hogy egyszerűen mondjuk drónra bízza a dolgokat. Arra is beruházott, és mint meséli, igazán inspiráló az új perspektíva, az igazi élmény még mindig az, ha helyben tudja magába szívni az atmoszférát. „Persze a legjobb az lenne, ha repülőgépből fotózhatnék – egyszer volt is rá példa, hogy kisrepülővel vittek a Balaton felett, és már ezért szerencsésnek érzem magam” – idézi fel. Egyszer a hőlégballont is szívesen kipróbálná, hisz ott még a plexi sem zavar be, egyébiránt a bakancslistájáról már a legtöbb balatoni pillanatot kipipálta. Igaz, a déli partról még lehetne fejleszteni a portfóliót, az Almádi, Kenese öbölből fotózni, csak onnan meg már nem látszanak a tanúhegyek, pedig azok fontosak. „Ádám Gábor borász mondta, hogy azért szereti a tanúhegyeket, mert megtámaszthatja rajtuk a szemét. Én is szeretem megtámasztani a hegyeken a szemem.”
Abban azért biztos vagyok, ő jó pár ember bakancslistáját gazdagította a fotóival, ami nagyszerű visszajelzés, de felelősség is, hiszen számos olyan sztorit hallottunk, amikor a turisták egy jó képért lerohanták a természetet. „Ez örök dilemma: hogy lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy mutassak, de közben ne vonzzak nagy tömeget ide? Nem is nagyon szoktam feltüntetni, hol készülnek a fotók, a felfedezés örömét meghagyom az erre fogékony embereknek.”
Ennek kapcsán felidéz egy történetet, amikor hasonlóan bukkant rá egy eldugott pontra spanyolországi útjukon. „Láttam egy szép képet egy sziklára épült kápolnáról egy folyókanyarulat felett, de csak annyi információ állt mellette, hogy Barcelonától néhány óra autóútra van. Mutattam a házigazdánknak, tudja-e, hol található, de nem tudta. Három napig keresgéltem Google Mapsen, mire megtaláltam. Tíz kilométeres hegyi út vezetett fel hozzá, és azt gondoltam, senki nem lesz ott, mégis akadt rajtunk kívül két turista.”
S hogy végül is saját látásmódjának átadása mellett mi Péter hosszú távú célja a fotókkal? Nem a meggazdagodás, mert az a profit alapú szemlélet nem tenné boldoggá. A képekkel való nevelés sokkal inkább. „Azzal, hogy megmutatom a fiatalabbaknak is, nem kell elmenni Toszkánáig egy menő fotóért, mert kellőképpen szép és egyedi a körülöttünk lévő táj, talán ők is megtanulják értékelni és vigyáznak rá.”
A cikk az Ecoport 2021/1. számában jelent meg.
Fotó: Orbán Péter
