A Balaton elsőszámú turistacélpontként csak Trianon után jelent meg a magyarok szemében, egészen addig inkább az arisztokrácia felső tízezerének volt a kedvelt üdülőhelye, erősen átszőve a magaskultúra miliőjével és szabad strandok helyett inkább az épített fürdőházak fülledt atmoszférájával.
A határok bezáródásával és a munkásosztály előretörésével aztán egyre többen célozták meg a nyári szabadságuk során az ország és Közép-Európa legnagyobb állóvizét. Az 1920-as és 30-as években az északi-part még megőrizte a Jókai korában életre kelt kulturális nívót, a tó déli oldala viszont kezdett egyre populárisabbá válni. (A Balaton ilyen jellegű kettészakadásáról ebben a cikkünkben írtunk.)
Siófoki strandolók (forrás: Fortepan / Lugosi Szilvia)
A tömegek tehát megjelentek a tó mellett, ezzel együtt pedig törvényszerűen egyre több emberre leselkedtek azok a veszélyek, amelyek elválaszthatatlanok egy ilyen hektikus időjárással bíró területtől. Egészen pontosan a hirtelen lecsapó viharok által okozott kockázatokban lett még több ember érintett, hiszen akkoriban még sem vízimentő-szolgálat, sem pedig viharjelző-rendszer nem működött a Balaton mellett. A nyári vízbefulladásos halálesetek statisztikája pedig folyamatosan emelkedett.
Dr. Hille Alfréd (1891–1981), repülőezredes és meteorológus volt az, aki először felvetette, hogy a tragédiák megelőzése érdekében dolgozzanak ki egy mindenki számára egyértelmű jelzőrendszert, ami előre és jól látható és hallható módon figyelmeztet a közeledő viharra. Ő volt az, aki „Viharjelzést a Balatonra” című írásában tudományos meteorológiai tényeket felsorakoztatva megfogalmazta, hogy bár látszólag a balatoni viharok a semmiből keletkeznek és hirtelen csapnak le a tóra, valójában előre lehet őket jelezni, így pedig időben lehet figyelmeztetni a fürdőzőket a közelgő veszélyre.
Dr. Hille Alfréd
Hille Alfréd egyébként Szibériában mélyedt el jobban a meteorológiában, amikor az I. világháborúban hadifogságba esett és hét évet kellett eltöltenie a fagyos orosz vidéken. Ezután, amikor hazakerült a hivatalos végzettséget is megszerezte.
Visszatérve a Balatonhoz és a korai viharjelzéshez, Hille törekvése, hogy építsenek ki egy egységes jelzőrendszert végül táptalajra talált a kormányzati döntéshozóknál is, így pedig 1934. július 8-án elindulhatott a szolgálat. A nyitóünnepségen Siófokon egy vitorlásversenyt is rendeztek erős szélben, így már aznap élesben is lehetett tesztelni az új rendszert.
Fotó: Fortepan / Umann Kornél
A működése több elemből állt össze, azaz többféle módon jelezték a vihar közeledtét a strandolóknak. A Balaton tizenöt településén - Siófokon, Füreden, Bogláron, Világoson, Kenesén, Almádiban, Alsóörsön, Tihanyban, Révfülöpön, Lábdiban, Keszthelyen, Fonyódon, Lellén, Szemesen, Földváron – általában a mólok végén egy oszlopra felhúztak egy piros kosárgömböt jól látható módon. Ez volt az első figyelmeztetés, majd megszólaltak a szirénák is. Végül különböző színű jelzőrakétákat is fellőttek, a sárga a 15-60 km/h-s szélre figyelmeztetett, a piros színű pedig a 60 km/h felettire.
A riasztás kiadásáról akkoriban még Mátyásföldön a Légügyi Hivatal munkatársai döntöttek, ők jeleztek a siófoki központnak, akik aztán továbbították Fürednek és Boglárnak a riasztást, majd innen értesült az összes partmenti jelzőhely a várható viharról.
A rendszer az első évtizedben bevált, viszont a II. világháború idején szünetelt a működése és csak 1951-ben indult újra. A köztes időben egyébként ismét megemelkedett a balatoni halálesetek statisztikája. Amikor az ötvenes években ujjászervezték a viharjelzést, egyidőben a vízimentést is elkezdték fejleszteni, amit akkoriban még a révkaptányságok végeztek. A korabeli vízirendőrök a viharjelzésbe is bekapcsolódtak, akkoriban úgynevezett fehérzubbonyos rendőrként figyelmeztették a felelőtlen fürdőzőket, szörfösöket a veszélyre.
Fotó: Fortepan / Pálinkás Zsolt
1956-ban aztán a fővárosból átkerült a tó mellé az a tudományos meteorológiai munka is, ami azt hivatott eldönteni, hogy kiadják-e a viharjelzést. Siófokon a parton felépült egy furcsa obszervatórium, ami a maga szocreál stílusával együtt egy csészealjat idéz külsőre, a mai napig itt dolgoznak a meteorológusok.
A hatvanas évektől további fejlesztéseket eszközöltek a rendszeren, akkor már hangszórókon is figyelmeztették a fürdőzőket, valamint már huszonnégy településen működött a jelzőrendszer. Ugyanakkor ezek a megoldások sem tudták teljesen hatékonyan lekövetni a balatoni vízi élet gyors növekedését. A jelzőrakétás megoldással szemben például felmerült az a kritika, ha egy vitorlás a tó közepén tartózkodik éppen, akkor már nem biztos, hogy látja a jelzőgömböket és nem hallja a szirénákat, a rakéták durranása a hang terjedése miatt pedig csak akkor ér el hozzá, amikor már csak a füst terjeng utána, a színét így ugyancsak nem láthatta. Ráadásul az sem volt megoldott, hogy hogyan jelezzék a veszélyhelyzet elmúltát, hiszen a kosrakat sokszor elfelejtették leengedni a mólokon, amik aztán tiszta, viharmentes időben is gyakran a közelgő kockázatra hívták fel a figyelmet.
Forrás: Fortepan
Végül 1988-ra jutottak el addig, hogy teljesen átszervezzék ezeket a megoldásokat. Ekkor helyeztek üzembe huszonöt tóparti településen olyan automata fényjelző berendezéseket, amelyek különböző intenzitású felvillanásokkal jelezték a veszélyt, ezzel pedig kiváltották a korábbi rakétás és kosaras megoldást.
Percenként harmincszor, vagy erősebb vihar esetén hatvanszor villant fel a viharjelző, ezzel egységesen, a tó bármely pontjáról könnyen észrevehető jelzőrendszer lépett működésbe a Balatonon.
Viharjelző manapság (forrás: balatonkornyeke.hu)
Az új viharjelzések ezután tizenhat évig eszerint működtek, csak 2004-ben módosítottak rajta, amikor az EU-s csatlakozás után az uniós szabványokhoz igazították. A fényjelzős megoldás maradt, viszont most már enyhébb riasztás esetén percenként 45-ször, erősebb viharnál pedig percenként 90-szer villan fel a lámpa.
2012-ben aztán a viharjelzések vonatkozásában a Balatont három részre osztották, keleti, középső és nyugati medencére, amelyeknél lehet eltérő a viharjelzés fokozata. Ezzel a döntéssel főleg a fürdőzőknek kedveztek, hiszen, amíg például Keszthelyen vihar van, elképzelhető, hogy Balatonkenesén még nyugodtan lehet fürdőzni, így pedig nem szükséges a több mint 70 km hosszúságú tónál egységesen beindítani a viharjelzést.
A tó közepére telepített egyik viharjelző
Ma a Balaton mellett összesen harminchat fix viharjelző van, valamint négy ilyen jelzőlámpát a tó közepére is telepítettek, illetve idéntől ezek kiegészültek tizenöt további mobil jelzőlámpával, amiket a strandokra helyeztek ki.
A Balaton mellett a Velencei-tónál négy, a Tisza-tónál öt, a Fertő-tónál pedig tizenegy viharjelzőlámpa van, utóbbinál ebből egy működik a magyar oldalon minden évben április 1. és október 31. között.
