Túl sok a csel, túl sok a kavar, rettentően kell figyelni, fejemet ide-oda kapkodni, hogy minden szót elcsípjek, ami a színpadon elhangzik. Nem szabad lemaradni egyetlen sóhajtásról sem, mert végleg kiesem, és nem fogom érteni többé, miről is szól ez a színdarab. Mármint a Figaro házassága című, írta Beaumarchais. Cselvígjáték, vagy mi a szösz. Szépen leporolták, Valló ebben (is) nagy, csak az a baj, hogy (engem) nem érdekel. Vagyis de. Csak túl sűrű az egész…
Képgalériánk eléréséhez kattintson a képre!
Úgy lesz érvényes ez az előadás, hogy nem aktualizál, pláne nem öncélúan, és lecsupaszítva, megtisztítva, kizárólag a lényegre koncentrálva meséli el a történetet. (És még így is túl szövevényes a premier esti szellemi befogadóképességemnek.) Valóban nem „seggrepacsis” vígjátékot rendezett Valló Péter, az eséseknek, keléseknek, pofonoknak más jelentésük van ebben az előadásban, mint általában az ilyen típusú vígjátékoknál. Önmagukon túlmutatnak, illusztrálják, idézőjelbe teszik a komédiát, úgy viccesek, hogy nem viccesek, mert nem is az a céljuk.
A tér különböző mozgatható rácsokból áll, melyek tetszőlegesen odébb húzhatók, a helyiségek szűkíthetők, a falak eltolhatók, egyéni indulattól függően. Az öltözőfülkébe szorult Chérubint például majdnem összepasszírozza Almaviva gróf, a kétségbeesésében vergődő Figaro két szoba közti folyosón gyötrődik, ellentétes érzelmei-gondolatai csapnak össze felette, nyomják össze súlyukkal a problémák.
A darabban játszó színészeket is meg kell említenem, hiszen mégiscsak ők csinálják a színházat, de számomra nem ők voltak érdekesek ezen az estén, hanem az együttes egész, az előadás maga, melynek ők csak (fontos) alkotórészei voltak. Kőrösi Csaba (Figaro) jó, igaz egyszerű, és valóban a hátán viszi a darabot, rá épül az előadás, Dobra Mária (Suzanne) pedig sokat fejlődött színészileg, jól megbirkózik a tűzrőlpattant menyecske szerepével. Pindroch Csaba (Almaviva gróf) nekem Pindroch Csabás, nyilván ezért kérték fel erre a szerepre, Bajcsay Mária (Marcellina) zseniálisan hátborzongató nyanya, a vendégművész Kiss Jenő (Antonio) a rég elfeledett vígjátékjátszás nagy hagyományait menti át az előadásba. Horváth Zoltánt (Chérubin) eddig még nem láttam, de mostani játékával nekem bebizonyította, hogy érdemes volt felvenni a társulatba, mert tehetséges.
A darab utolsó felvonása este játszódik a kastély parkjában. Ruhacsere, rejtőzködés, álcázás, félhomály, mindenki mást vél látni, mint a valóság, a tér üres, a háttérben a rácsozat sejteti a kerítést talán, és nagyon jó atmoszférát teremtenek a fények és maga a színészi játék (suttogás, fojtott hang, kis sikolyok…). Élvezetesen kifejezik ezt a lebegő, alkonyati, álomszerű állapotot.
Aztán a felvonás végén minden lepel lerántódik, minden kiderül – mindenki derül –, és egyszer csak érkezik egy bábos csapat. Nekem kicsit „úgy jött le”, mintha Figaróék esküvője alkalmából jönnének, szórakoztatni a megjelent vendégsereget. (Ha így van, akkor egy az egyben a Szentivánéji álomra emlékeztet a befejezés.) Vagy „csak úgy” érkeznek, akkor viszont pusztán (egyébként kiváló) elidegenítő effektusnak lehetünk tanúi. Egy szó, mint száz: az előadás végén a Kabóca Bábszínház színészei óriásbábokkal lepörgetik nekünk öt perc alatt a hat főszereplő pár gyanús viszonyait, az immár szerencsére véget ért őrült napot, valójában a Figaro házassága konfliktusrendszerét, viszonyait, vonzalmait, mindazt a szenvedelmes két és fél órát, amiért ott kövültünk, szenvedtünk, épültünk, szépültünk a székünkben.
Az előadásban minden ez irányba mutat, az összes szál a gesztenyefák alá vezet bennünket, és ezért a felvonásért megbocsátom azt, hogy pont a Figaro házasságát mutatják be a Petőfiben, hogy számomra érdektelen a sztori – mert ismerem, és nem kedvelem. Az előadás végi bábjátéknál pedig seggre ülhetünk, mert Valló az egekbe repít bennünket a történettel együtt – mint Matuska Szilveszter a biatorbágyi viaduktot –, annak mondanivalójával és holdudvarával egyetemben, azt mondván: elmentek gyerekek ti a jó büdös francba, akkor is örök érvényű ez a darab, és akkor is kurvajó színházat csinálok nektek, ha nem akarjátok! Hát ezért a zsenialitásért szeretem Valló Pétert.
Aki teheti, nézze meg a Figaro házasságát a Petőfiben, érdemes, mert a színészek „vezetve vannak”, a gesztusok jelentenek még valamit, és a színház még összművészeti ág.
