Tök izgalmas, mozgalmas, szórakoztató előadás ez a Godot-ra várva. Felejtsük el a szakadt csavargókat, akik mondataikba gabalyodva rágják, csócsálják a semmit, unatkoznak és sárgarépát esznek, induljunk új kalandra!
A XIV. Tánc Fesztiváljának versenyprogramjában a Forte Társulat Godot-ra várva című előadását tekinthette meg elsőként a közönség, a Forte Társulat adta elő és Horváth Csaba rendezte.
Pattog a labda, száll a gömb, rugdossák, fejelik, dekázgatnak vele, és közben mintegy mellékesen várnak, várakoznak, Godot-ra várnak, persze, persze… Vladimir és Estragon (Kádas József és Krisztik Csaba) két srác, akik valahol az autópálya mellett múlatják az időt, „az idő meg csak telik, szakadatlan, ahogy a föld nevű galaktikus focilabda forog sebesen a tengelye körül” (Králl Csaba). Barátok ők, haverok, bölcselkedő gyerekek, akik egymásra utaltak és jól megértik, kiegészítik egymást. Várakozás közben elfoglalják magukat, edzenek, újfajta testnyelvük a labdázás, olyan természetes, mint levegőt venni, a beszéd mellett ezzel is pontosan követik hangulati, érzelmi, értelmi ingadozásaikat.
Időközben megérkezik Pozzo és Lucky, Andrássy Máté hátborzongatóan kedélyes kispolgár figurát hoz, Horváth Virgil pedig szánandó véglény, ugyanakkor undort keltő, mint egy ágybavizelő retardált fogyatékos. A két idegen megjelenésével kicsit gyorsabban telik az idő, és voltaképpen V. és E. örülnek neki, hogy vannak nyomorultabb élőlények is a Földön, mint ők, és ki is töltik dühüket az első adandó alkalommal Luckyn, alaposan összerugdossák.
Az előadás egyik alapvető tézise az, hogy kegyetlen és könyörtelen lény az ember, senkinek nem kegyelmez. Élvezi, ha uralkodhat, és fájdalmat okozhat a gyengébbnek. Szánni való, de kegyelemre, megbocsátásra méltatlan hőse az univerzumnak.
Érkezik a Fiú is (Blaskó Borbála), aki angyalszerű lényként betipeg, elrebegi, ami a küldetése, kicsit labdáznak a srácokkal, egész felbátorodik a játék végére, majd elrebben. Nem sok vizet zavar a fiúk életében, rutinszerű a reakciójuk is, Godot úr nem jön, nem jöhet, majd holnap, persze, persze, addig is várunk, várakozunk tovább…
Megint más megint csak gazdagabban, jobban leírta, amit én is éreztem és láttam a Tánc Fesztiválján: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2271/forte-tarsulat-godot-ra-varva-trafo-dunapart-platform-2011
Voltunk vagy ötvenen a közönség soraiban, nem erősségem a matek és saccolni sem tudok, szóval körülbelül ötvenen tekintettük meg ezt az előadást, én az összes veszprémi középiskolást kivezényeltem volna. Mert megnézhettek volna végre(!) egy kortárs, aktuális színházi előadást egy klasszikusból, megérthettek volna belőle valamit, röhöghettek volna, bámulhattak volna a focis bravúrokon, és rájöhettek volna, hogy voltaképp várakozni izgalmas, érdekes, HISZEN EZ AZ ÉLET MAGA. „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” Rárímel ez a Beckett fiú a mi Imrénkre, de nagyon… Elárulom, hogy Godot a darab végére sem érkezett meg, de ha esetleg még egyszer megnézzük, vagy még türelmesebben várakozunk, akkor talán egyszer tényleg találkozhatunk vele…
Fotók:
Pannon Várszínház
