A Közép-Európa Táncszínház Visszavonhatatlan – kortárs táncest Shakespeare miatt, Lear okán című előadását tekinthette meg a nagyérdemű A Tánc Fesztiváljának második estéjén, nyolckor a VMKK színháztermében.
A Szikra Ági által tegnap már elregélt saccperkábé ötvenfős közönség ezen alkalommal is teljes létszámában megjelent, így nekem már nem kell elmélkednem a megyei jog, egyetemivárosság, iskolavárosság, illetve a kultúra utáni olthatatlan vágyakozás közötti matematikai korreláció illuzórikus voltán. Hajrá, Veszprém! Hajrá, magyarok!
Írok inkább az előadásról, bár rögtön előrebocsátom, hogy csupán a szerkesztők heveny agressziókitöréseinek megadva magam értekezem most egy táncszínházi produkcióról, sutba vágva ezzel metaforikus kaptafámat, hiszen a tánc az univerzum azon megszámlálhatatlan jelenségei közé tartozik, melyekhez kicsit sem értek. Szóval ami következik, az a legkevésbé sem kíván kritika lenni, inkább műkedvelő reflexió, amolyan bagatell.
Az előadás heveny késéssel indult – hiába, a fesztivál az fesztivál –, pedig a hatórási, Inotán bemutatott Himnusz (Duna Táncműhely) közönsége időben a helyszínre érkezett hála a bérelhető tömegközlekedés csodájának. Ismerőseim mondták is, hogy Inotán kellett volna ott lennem, mert az volt ám az igazán klassz produkció! De nem voltam ott ellentétben a Dimitrovval, ahol a hosszúra nyúlt várakozás közben folyosói pletykákból kiderült, örülhetünk, hogy egyáltalán lesz előadás, mivel a próbán az egyik táncos megsérült, és még a kórházat is megjárta. Örültünk hát, és aggódtunk is szegény táncosokért (biztos, ami biztos, mindegyikért, mert nem tudtuk, ki járt pórul).
Időközben sajnos arra is volt időm, hogy elolvassam a programfüzet idevágó passzusát. Azt nem bántam meg, hogy megtudtam, a Közép-Európa Táncszínháznak ez már a második Shakespeare-adaptációja rövid időn belül (az első a Vihar volt), méghozzá tudatosan, egy Shakespeare-sorozat állomásaként. Az is érdekes adat, hogy ez a koreográfus, Jónás Zsuzsa első önálló munkája. Az viszont már káros információnak bizonyult, hogy – ahogy egyébiránt a bonyolult alcím is sugallja – az előadás a Lear király parafrázisa, amely „a klasszikus mű érzelem- és hangulatvilágát állítja színpadra”, mivel aztán húsz percem azzal ment el, hogy kényszeresen a Lear királyt próbáltam belelátni az alkotásba és fontosabb szereplőit beazonosítani a táncosokkal. Aztán persze leesett, hogy ez idióta dolog tőlem, hiszen az érzelem- és hangulatvilág reprodukálásához nincs szükség egyértelmű megfeleltethetőségre. Hiába, a táncszínház a legrosszabbat hozza ki belőlem!
Az előadás egyébként műkedvelőként is élvezhető volt, amolyan lassú-gyors-gyors tempóban zajlottak az események – megtámogatva természetesen zenei és egyéb hangeffektusokkal, illetve ezek hiányával. A legfifikásabb megoldás az volt, hogy a játéktér hátsó részén egy kihangosított kavicsmedencében vonagló táncos keltette zajhatásokra táncoltak a többiek – eltartott egy ideig, mire sikerült átlátnom a rendszert, így különösen élményszerű volt a ráismerés.
Miután sikerült elszakadnom a beazonosítási kényszeremtől, abban maradtam, hogy a produkció nem más, mint hét ember érzeleméhségen és –elutasításon, valamint rengeteg agresszión és szexualitáson alapuló mozgásorgiája. Beazonosítható „karakterek” inkább a férfi táncosok (Dobi András, Katonka Zoltán, Mádi László) esetében voltak tetten érhetők: volt az érzelemelutasító, a macsó-agresszív és a „lovag”, de mindettől függetlenül végül mindenki mindenki torkának esett. A lányok (Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Molnár Zita, Palcsó Nóra) homogénebb közösséget alkottak, illetve a férfiak velük szembeni viszonyában már kevésbé váltak szét alternatív jellemekre: férfi-nő viszonylatban az alig palástolt szexuális agresszió dominált.
Végül a talajtornától a mátrixos árnyékbokszon keresztül egyfajta erőszakorgiáig jutottunk el, amelyben természetesen már nem voltak győztesek, mindenki belepusztult ebbe a végállapotba.
Állítólag Tolsztoj Shakespeare kevéssé sikerült művének tartotta a Lear királyt – feltételezem, azért, mivel végül pozitív és negatív szereplők egyformán pusztulnak el a király szűklátókörű döntésével elindult eseménysor következtében. Ez a sorsszerű kimúlás a Visszavonhatatlanban is mindenkit utolér, az áthallás, ha máshol nem, ebben mindenképpen felfedezhető.
Mindent összevetve számomra ez egy közepesen elgondolkodtató előadás volt néhány érdekes színpadi ötlettel és látványos mozgáselemmel megspékelve. Ahogy fentebb említettem táncszakmai szempontból nem tudok ítéletet alkotni, de azt kiemelném, hogy egy pillanatra sem derült ki számomra, hogy melyik táncos szenvedett balesetet a próbán – ami mind a kórházi orvosok (gyógymasszőrök?), mind a művészek szakmai hozzáértését és professzionalitását dicséri.
Fotók: Pannon Várszínház
