Sajnálom. Egyszerűen nem találok fogást ezen az előadáson. (Petőfi Színház Brecht-Weil: Koldusopera, évadnyitó zenés színmű) Sokat agyaltam rajta, de nem megy! Hogy hogyan írjak róla jót, ha nem volt az. Ki vagyok én, hogy bíráljam Szinetár Miklóst? A rendezőt, aki annyiszor és olyan régóta rendez – Koldusoperá(ka)t is –, a rendezőt, aki tudja, amit tud, biztosan azt is, hogy miért így és miért ezt állította színpadra. Elnézést kérek, aki nem kíváncsi a nemtetszést nyilvánító véleményemre, ne olvassa el a cikk további részét.
Nem tudom, aktuális-e mai színpadon a Koldusopera, és ha igen, akkor miben. Alkalmas-e egy tandrámának szánt mű arra, hogy felkeltse az érdeklődésünket? Elidegenítő színház ide vagy oda, nem árt bevonódni valamilyen módon a darab szereplőinek életébe, konfliktusaiba, vagy egyáltalán akármibe belevonódni, átélni, felejteni… Persze, megdöbbentően aktuálisak az előadás vége felé elhangzó mondatok a mai devizahiteles időkben: „Mit számít egy tolvajkulcs egy részvénnyel szemben? Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben? Mit jelent egy ember meggyilkolása, szemben egy ember alkalmaztatásával?”
Nekem ez a veszprémi Koldusopera nem tetszett. Szerintem a Koldusoperát díszletben, jelmezben, koncepcióban fel kell turbózni, hogy szóljon a mai korhoz. Le kell csupaszítani a végletekig, vagy felcicomázni, amennyire csak lehet. Ennek az előadásnak nincs stílusa. A díszlet, a jelmez jellegtelen, ötlettelen, sok az átdíszítés, teljesen fölöslegesen. Poros az egész, idejétmúlt, unalmas. (Azért sem értem ezt az előadást, mert eddigi életemben a Tisztújítást láttam Szinetár rendezésében, és az tetszett, volt humora, iróniája, egyszerűen király volt, és kész.) Pusztán illusztráció az egész, még ha ez az illusztratív gesztus nincs is kimondva, aláhúzva a játék során.
Nem hátborzongató, nem félelmetes, Bicska Maxi (Hirtling István) körül semmi atmoszféra nincs teremtve az előadás első felvonásában, és ő sem teremt magának, csak lébecol. Később összekapja magát, és bele is szeretünk egy pár percre, mert a sebzett férfi már jobban áll neki, és a darab végére felnő önnön negatív hősségéhez – és megcsillantja, hogy mégis férfi a talpán, megértjük, miért szeretnek bele a nők, miért róla szól a történet.
A színdarab szerkezetéből következően a szereplők csak imbolyognak a légüres térben, előkerülnek újra és újra, láthatólag cél nélkül, ám ez nem kedvez a színészi alakításoknak. Hiszen látható kapcsolat, ok-okozat nélkül kell a szerepet végigjátszaniuk, megformálniuk a jelenetek füzérében.
Jó Nyirkó Istvánt (Peacock) végre főbb szerepben látni, új színeit mutatja meg, bár nekem sokszor jóságosabb, mint szerepe engedné. Papadimitriu Athina (Peacockné) – leszámítva az első felvonásbeli részeg kóválygását – remekel az előadásban, van annyira profi, hogy ha „odatesz” valamit, akkor az ott van, és ott is marad. Jó példa erre a Szexuális szolgaság dala, amely kívül áll időn és téren, csak egy song, de ott és akkor jó helyen van, és jól is énekli, elhiszem, hogy annak ott kell elhangzania. Trokán Anna (Polly) hol elkapja a darab ívét, harsányságát; például jó a közös leittasodás és részeg „fetrengés” Lucyvel (Szűcs Krisztina), hol meg nem értem pontosan, mit is játszik. Csarnóy Zsuzsanna is emlékezetes Kocsma Jennyként, időnként beviharzik vagy bevonszolja magát, és egy-két pillantással képes sejtetni sorsát, szerelmét Maxi iránt, sajnos ábrázolni ezt csupán pár jelenet adatott neki, mert így írta meg Brecht papa.
Vannak eltalált részek az előadásban, például Bicska Maxi és Polly kettőse a nászéjszaka előtt, az Ágyú-dal, vagy a darab végi kis végkorál hat gyermekkel történő elénekeltetése. Ez utóbbi szép, őszinte hangot hoz a Koldusopera romlott világába. Egy a hiba csak, hogy ez az előadás nem ábrázolja romlottnak ezt a közeget, fél pillanatig sem gengszterek, koldusok undorító, aljas világa, hanem egy mese, ami történetesen egy gyilkosról szól, aki ugyanolyan snájdig úri gyerek, mint a Hyppolit, csak épp a londoni Sohoba hozta a gólya, na bocs.
Ajánlom az előadást azoknak, akik még nem ismerik a storyt, és kíváncsiak rá, valamint lelkükben nyílik egy harmatos kis rózsa, és akkor sem érzékelik a szennyet, a bűnt, ha az arcukba vágják újra és újra…
A Cápadal Márkus László előadásában
