Pénteken este Goldoni Chioggiai csetepaté című vígjátékát mutatta be a Petőfi Színház társulata. Ez egy vígjáték. És mint ilyen: vicces. Nekem hiányzik ugyan legalább egy pici komor, borongós elem, már csak a kontraszt végett is, az egyensúly miatt. No, de ez már az én hibám, szeretem a telet, nem vagyok feltétel nélkül a mediterrán életérzés rajongója. És valljuk be, nincs is annyira rossz idő így karácsony tájt, főleg, ha színházba mehet az ember, és ilyen előadásokat láthat.
Chioggia jó hely, Chioggiában élni jó. Veszekedünk, kibékülünk. Ezekből a néhol ordenárén szenvedélyes veszekedésekből hiányzik az, hogy ez a szereplők számára nem vicc, hanem általában véresen komoly. Nagy a tét, pártalálási para, illetve a szerelmünk elvesztésétől való félelem is óriási motiváló erő. Egy apró botlástól – melynek a pletyka szárnyakat ad – az egész közösség kifordul magából, és megnyugodni képtelen lévén őrjöngve arénázik és követeli a maga igazát, történetesen egy olyan embertől, aki kívülálló, és semmi köze hozzájuk, az ő kis chioggiai életükhöz. Szánalomból, jóakaratból, később őszinte belevonódásból segít nekik a jegyző, Isidoro (Oberfrank Pál), és végül minden jó, ha vége (jó).
Az ilyen színdarabok/előadások a nemzeti sztereotípiák kialakítói. Amúgy „olaszosan”, vérbő olasz temperamentum és még sorolhatnám sokáig… Nem rossz játékterep ez a felfokozott szenvedélyes állapot egy színésznek, és az előadásban szinte minden szerep főszerep, vagyis mindenki epizodista, azonos szelet jut neki az előadásidőből. (E jelző után kővel fognak megdobálni a színházban, ha látnak, de) ügyesek a színészek, rövid idő alatt pontos jellemrajzot adnak karakterükről. Dobra Mária (Lucietta) mint kis vadóc alakít kellően szeleburdit, Trokán Anna épp elég bunkó Checca szerepében, Juhász Róza (Libera) finom eszközökkel képes nevettetni, Sághy Tamás (Titta Nane) pedig hihetően hozza az őszinte érzésű, de bumfordi halász figuráját. Eperjes Károly (Fortunato) szerepéből fakadóan nagyot játszik, gyakran érthetetlen színpadi beszédéből itt erény kovácsolódik, „Szapora” Fortunato pont azért kacagtató, mert senki nem érti, – néha még a közönség sem – de ő magyaráz, magyaráz véget érhetetlenül.
A díszlet egyszerű, de itt nem zavaróan olcsó és színes, mivel úgysem érünk rá odafigyelni: a színpadon ugyanis elképesztően gyors tempóban pörögnek az események. A jelmezek szépek, csinosak a csajok, a két színvilág (hideg-meleg) jól összetartja a két érdekkört (Fortunato és Toni (Szalma Tamás) családtagjait, csatolt részeit) ruhák szintjén is. Gere Dénes (Toffolo) ruhája viszont kirí ebből, és nem tetszik, túlságosan „hülye” karakterré degradálja az amúgy is kissé habókos ifjú hajóslegényt.
Az előadás egyik nagy erőssége a szédítő tempó, enélkül a hevesség nélkül unatkoznánk, a másik fő erénye pedig a csapatmunka, a csapatjáték. A verekedéseket, veszekedéseket mozgásszínházi elemekkel ábrázolják (Frank Róbert a koreográfus), és ebben bizony együtt kell működnie mind a 10–12 embernek, aki a színpadon mozog. Ezek a mozgásszínházi betétek a groteszk, a szürreális irányába terelik az egész darabbeli problémát, elemelik a valóságtól, és még humorosabbá teszik a színpadi történéseket. A szereplők néha Vivaldi, Händel vagy Albinoni muzsikájára áriázni kezdenek, ily módon vezetve le az óriási feszültséget.
Szép, hangulatos, ízléses előadás a Chioggiai csetepaté Kéri Kitty rendezésében, humoros, vicces, és jó a tempója. Elnézvén a tapsrendnél meghajoló színészeket és a háttérstábot (rendező, díszlettervező, jelmeztervező, koreográfus), az jutott eszembe, hogy „ezek ilyen szimpatikus emberek”, ezek a chioggiaiak, ööö… akarom mondani veszprémiek.
