Előre leszögezem: minden művészeti produktum esetében igaz, hogy a végső élményt csak részben befolyásolja az alkotó szándéka, legalább ennyit tesz hozzá a befogadó értelmezése és viszonyulása. Az én értelmezésem a Parthenopéval kapcsolatban sem szentírás, de adhat egy érdekes nézőpontot azok számára, akik nyitottak rá.
Fotó: Gianni Fiorito / Mozinet
Ha Paolo Sorrentino filmjét, a Parthenopét hagyományos moziként nézzük, akkor könnyen félresiklik: a főhős nehezen azonosulható, többnyire nem csinál semmit, csak csábosan néz a kamerába, kívülállóként szemlélődik anélkül, hogy cselekvőként bármiben részt venne.
A Parthenopét azonban nem érdemes hagyományos moziként kezelni: az egész egy szimbolikus jelenés, egy összetett jelképrendszer, ahol mindent átvitt értelemben érdemes érteni.
Magát a főszereplőt is. A görög mitológiában Parthenopé egyike a sziréneknek, akik megpróbálják elcsábítani Odüsszeuszt. A történet balul sül el: a szirén holtan végzi, testét a tenger Itáliában mossa partra. A hagyomány szerint itt temették el görög telepesek, akik róla nevezték el a közeli várost, amit aztán később a rómaiak Neapolis néven alapítottak újra – a mai Nápolyt. A film első perceiben 1950-et írunk, főhősünk éppen megszületik, méghozzá a nápolyi öböl vizében(!), és rögtön el is nevezik a városról Parthenopénak. A kamera a csecsemőről a városképre siklik, az egyik szereplő teátrálisan rámutat Nápolyra, amikor a gyermek nevéről döntenek. Ezzel a jelenettel a rendező jelzi számunkra: a lány és a város egy és ugyanaz. Ezzel a tudással felvértezve a filmben már valójában nem egy emberi sorsot szemlélünk, hanem az alkotó vallomását Nápolyról.
Fotó: Gianni Fiorito / Mozinet
Nápoly gyönyörű, és Celeste Dalla Porta tökéletes választás ennek érzékeltetésére: ahogy csábosan a kamerába, és ezzel mélyen a néző szemébe fúrja a tekintetét, nincs az a férfi, akiben ne mozdulna meg valami. A rendező igen gyakran használja is ezt.
A filmben Parthenopé bejárja Nápoly minden zeg-zugát: az egyetemet, a bazilikát, a nyomornegyedet, az elit villáit. Igazából sehol nem tesz semmit, mindenhol csak szemlélődik – a megtestesült Nápoly végignéz gyermekein, meghallgatja vallomásaikat, hol szeretettel, hol viszolygással, hol szánakozással telve. Találó jelenet, amikor a hetvenes években a lázongó fiatalok összecsapnak a rendőrökkel, a végén pedig, amikor kiürül a tér, már csak Parthenopét látjuk, amint a lépcsőn ül és sír. És arról még nem is beszéltem, hogy a főszereplőnk antropológus: vagyis megfigyeli az embereket anélkül, hogy beavatkozna az életükbe – ahogy a megtestesült Nápoly szemlélődik.
Fotó: Gianni Fiorito / Mozinet
A főhős szexuális kalandjait is ebben a szimbolikus keretrendszerben érdemes vizsgálni: ki az, aki magáévá teheti Nápolyt? Hogy a fiatalság, a maffia és az egyház jelképes képviselői is sikerrel járnak, azzal Sorrentino érzékletes képet fest városáról. Nem tudja azonban meghódítani a helikopteres ember, akit nem neveznek nevén, így ki-ki a maga módján értelmezheti a felbukkanását. Ő lenne Isten? Vagy az Ördög? Esetleg a Halál? A párbeszédekből és a haláleset fölött lebegő helikopter képéből ez utóbbi válasz könnyen kiolvasható, vagy legalábbis belemagyarázható.
Ha a Parthenopé egyenes lenne, és a tartalma pusztán annyi lenne, amit a cselekmény nyersen megmutat, valószínűleg nem lelkesednék annyira érte, mert az élvezhetőségét jelentősen rontja a főszereplő kívülállósága és semmilyensége, azonosulhatatlansága. Ebben a szimbólumrendszerben azonban, amit az imént felvázoltam, hirtelen érdekessé válik, érdemes többször megnézni, utánajárni egyes részleteknek, megpróbálni lekaparni a látszatvilágot a rejtett tartalmakról, ahogy a régi templomokban az újabb freskók alatt gyakran megbújik az eredeti réteg.
Minderre lesz lehetősége a veszprémi nézőknek, a Fotonban ugyanis január 18-án és 24-én is vetítik.
