Véget ért a másodosztályú labdarúgó-bajnokság a Gizella Veszprémi SE számára. Laki Zoltán hölgykoszorúja az utolsó fordulóban a Ferencváros II gárdájával találkozott volna, a zöld-fehérek visszalépése miatt azonban a veszprémiek játék nélkül jutnak a három ponthoz. A gárda remek tavaszi szereplésének köszönhetően az ötödik helynél hátrább így már nem végezhet a tízcsapatos mezőnyben, de az eredmények kedvező alakulása esetén még negyedikként is zárhat.
Borbély Csilla
A sportág iránti vonzalmáról, álmairól, az együttes idei szerepléséről az alakulat csapatkapitányával, Borbély Csillával beszélgettünk. Az aprócska termetű, 24 esztendős védekező középpályás nem csak a zöld gyepen „motorja” az alakulatnak, hanem a pályán kívül is segíti a társakat.
– Banális, ám megkerülhetetlen a kérdés: lányként miért pont a labdarúgást választotta?
– Több sportágat – kosárlabda, kézilabda, atlétika – is kipróbáltam, aztán édesapámtól 11-12 éves koromban kaptam ajándékba egy labdát, s elkezdtem focizni. Több lányismerősömmel együtt hamar megkedveltük ezt a játékot, ezért aztán a Deák iskolában jeleztük a testnevelő tanárunknak, hogy szeretnénk ezzel komolyabban foglalkozni. El is kezdtük az edzéseket, amelyek során rögtön a gólvonal előtt találtam magam. Jelenlegi edzőnknek, Laki Zoltánnak ekkor már volt egy női csapata, mi pedig hamarosan csatlakoztunk hozzájuk. Ezt követően toborzásokat tartottunk, jöttek a fiatalok, idősebbek, mígnem kialakítottunk a későbbi Szuperinfo SE, illetve a jelenlegi Gizella bázisát.
– A kapuból aztán a mezőnybe került.
– Kispályán öt-hat évet védtem. Ezt követte a nagypálya, ahol az én méreteimhez már hatalmas a kapu. Így eleinte jobbhátvéd, majd védekező középpályás lettem. 2004-ben játszottam az első NB II-es bajnokimat, legutóbb pedig már a 115 másodosztályú meccsen léptem pályára. Egy év ráadásul kimaradt a keresztszalag-sérülésem miatt, ha az nincs 150 találkozónál is járhatnék. A sérülésem során tapasztaltam meg, hogy menyire sokat jelent nekem e sportág, s azon voltam, hogy minél hamarabb visszatérhessek a pályára és a csapat, s az edző rendelkezésére álljak.
– Korosztályos és felnőtt válogatottakat is adott a veszprémi klub a női labdarúgásnak. Önt soha nem csábították más klubok?
– Kispályán 16-17 évesen az ország öt legjobb kapusa között voltam. Innen szerettek is volna leigazolni, de én maradtam. Szeretem ezt a sportágat, fontos számomra, hogy a mezőnyben is segíthetem a játékommal csapatot, így fel sem merült bennem, hogy távozzak. Egyébként is későn kezdtem el foglalkozni ezzel a sporttal, ráadásul vidékről nehéz előrébb lépni, hiszen ide nem járnak élcsapatok edzői, szövetségi kapitányok.
– A Gizella 2011/12-es szereplését összegezve: a gyengébb őszt sikeres tavasz követte.
– Az őszünk mindig nehézkesebb, mert a lányoknak nyáron sok a munkahelyi elfoglaltsága, így későn tudjuk elkezdeni az alapozást. Az NB II-ben kevés a csapat, így mire belerázódunk a küzdelmekbe, vége is a bajnokságnak. A tavaszi alapozásunk során azonban mindenki jelen volt. Nagyon kemény munkát végeztünk el, aminek meg is lett az eredménye. Összeszedte magát a társaság, és stabilabbá vált a játékunk. Csak az első két helyezettel szemben szenvedtünk tisztes vereséget, egy döntetlen mellett a többi meccsünket megnyertük. Örömteli, hogy a bajnokság második felében már jóval többen jártak ki a meccsinkre. Egyre többen érdeklődnek utánunk, s beszélnek az eredményeinkről. Nagyon bízunk benne, hogy hamarosan a sajtó is pozitív hozzáállást tanúsít velünk szemben.
– Az amatőr csapatok életében sokszor a munkahelyi elfoglaltságok „alakítják” a kezdőcsapatokat.
– Ez nálunk is így van. Sokszor az iskola, a gyakorlat vagy éppen a munka alakítja, hogy mikor kire számíthatunk. Az Ipari iskola csapata nemrég az országos bajnokságon szerepelt, ahol három játékosunk is érintett volt. Mi természetesen elengedtük őket, hiszen fontos hogy az iskolákkal jó legyen a kapcsolat, s a korábbi játékosainkat hívtuk be, akik szívesen álltak rendelkezésünkre, hogy hozni tudjuk a bajnokinkat, ami sikerült is. Remek a kapcsolatunk azokkal, akik innen indultak, de már abbahagyták a játékot.
– Csapatkaptányként nem csak a pályán hajt a társakért.
– Nagyjából mindenes vagyok az együttesnél. Laki Zoltánnak segítek az edzések vezénylésénél, ha kell, a lányok sportorvosi vizsgálatát rendezem, s mindenben segítek a nekik, amiben csak tudok. Az edzői végzettségemet is szeretném kamatoztatni az aktív játék mellett. Egyre több lányt szeretnénk bevonni ebbe a sportágba, s minél korábban megszerettetni velük.
– A női focit rendkívül mostoha körülmények övezik. Miért éri meg csinálni?
– A futball szeretete miatt. Annyira szeretjük ezt a sportágat és közösséget, hogy ez mindent megér nekünk. Az MLSZ-től valóban nagyon kevés támogatást kapunk, s nagyon nehéz szponzorokat találni, miközben például az utazási költségeink igen jelentősek.
Bízunk benne, hogy a következő években ez fejlődésnek indul e sportág .
– Mi motiválja leginkább a focipályán?
– Szeretném magam kipróbálni egy osztállyal feljebb. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ez Veszprémben sikerüljön. Sokszor álltunk már ennek a lehetőségnek küszöbén, de átlépni ez idáig nem tudtunk rajra. Ennek oka, hogy rendre elvitték a tehetségeinket, s mire összeérett egy csapatunk, máris építhettünk újat. Azon vagyunk, hogy minél több fiatal tehetséget kineveljünk, hogy akár a címeres mezt is magára ölthesse. Az a baj, hogy Veszprémben nincs lehetőség testnevelést tanulni vagy sporttal kapcsolatos iskolát végezni, így azok, akik szeretik a sportot, s ez irányban szeretnének továbbtanulni, a középiskola után elköltöznek Pestre, Szombathelyre, Győrbe. A másik probléma pedig, hogy sokszor pedig kénytelen választani az ember a foci és a munka között.
