„Amikor a magyar a Bakony szót hallja, nem Nyugat-Magyarországon, a Balaton tavával párhuzamosan húzódó körülbelül százötven kilométeres erdős hegyláncra gondol. A hegységek általában földrajzi helynevek. A Bakony nem az. A Bakony a magyar ember számára és elsősorban mítosz” – vallja Hamvas Béla. Ez az erdőrengeteg sűrű bozótjaival, rejtélyes szakadékaival, hozzáférhetetlen völgyeivel, titkos barlangjaival hajdan pogánynak s szentnek, betyárnak s bujdosónak egyaránt menedéket nyújtott, és ezért vált idejekorán a hatalommal való szembenállás, a magyar szabadság jelképévé.
Számos írónkat, költőnket megihletett ez a magyar dzsungel, de első megfogalmazója Rómer Flóris bencés pap volt, aki 1860-ban megjelent nagy sikerű írásában „a Bakonyban elszórt becses régiségeknek emlékét” szerette volna felidézni. Eötvös Károly szerint „a költői, történelmi és természeti szépségek kincsestára a Bakony”, ugyanakkor a nagy mesélő nem a táj szépségét szemléltette elsősorban, hanem a tájban élő embert történelmével, kultúrájával és hagyományaival, s főleg a magyar köznemesség életéről kívánt képet alkotni az utókor számára.
A Bakony mint a szabadság szimbóluma végigkísér a pogány időktől egészen a 20. századig. „Irdatlan rengeteg volt a Bakony, egy esztendeig is eljárhatott benne az ember anélkül, hogy fán és égboltozaton kívül egyebet látott volna” – írja Krúdy a Szent István korát megelőző időkre vonatkozóan. De Krúdy novelláiban a Bakony „sohasem tud elpihenni, mindig zúg, mint a mesebeli erdő ... és hangjaival álomba ringatja azokat, akik hallgatnak rá.” Ady az „erdők erdőjé”-nek nevezi, amely a lelkét „beszórja virággal” és elrejti őt a világ elől, a néhai Vajda Jánost pedig „bakonyi fajta, karakán magyar”-nak írja le, amely kemény, akaratos, Koppány-fajtából való típust feltételez. Hamvas Béla a „Bakony” c. esszéjében egyfajta megfogalmazását is adja ennek a bakonyi „erdei magyar”-nak, aki vad és pogány, akit nem lehetett megszelídíteni, legfeljebb elpusztítani, s aki, szerinte, két generációval ezelőtt, ha nem is volt gyakori, még megvolt…
A Bakony nevéhez tapadt korábbi fogalmak a 20. sz. közepére elhalványultak, s már csak mint a múltbeli
világ rekvizituma jelenik meg a költészetünkben: „Ez az erdő régieknek / édes szabadság, / rengetege tömlöc ellen / lélegző vadság! / Én a Bakonyt eltemettem…” – írja 1955-ben Nagy László.
A 21. század eleji versekben megidéződő tájaknak, így a Bakonynak, már alapvető része a beszélő, a költő, aki önmagát artikulálja újra meg újra különböző nyelvi keretek közé a tájak immanens összetevőinek aktív közreműködésével, akárha maga is az lenne. A Laczkó Dezső Múzeum 2012/2013-as Múzeumi szabadegyetemének hetedik előadása 2013. március 12-én, kedden 16.30-kor kezdődik a Laczkó Dezső Múzeumban (8200 Veszprém, Erzsébet sétány 1.). Ez előadás témája: Bakony az irodalomban. Előadó: Dr. Pilipkó Erzsébet irodalmi muzeológus.