– Milyen élményeid vannak a Légy jó mindhalálig c. regénnyel kapcsolatban?
Bevallom őszintén, hogy már nem emlékeztem pontosan a regény részleteire, mert szerintem amikor gyerekként ezt olvasnunk kell, még éretlenek vagyunk hozzá. Ez egy nagyszerűen megírt regény, de az, hogy kötelező olvasmányként van számon tartva, sokat ártott neki, mert a mélyebb rétegeit a gyerekek nem értik. A Légy jó mindhalálig története tulajdonképpen allegóriája a trianoni békeszerződéssel meggyötört Magyarországnak. Nyilas Misi alakja megfeleltethető a harmincas évekbeli, gazdasági válságban lévő Magyarországgal, akit mindenki bánt. Ugyanakkor Móricz azt is le meri írni, hogy erről ő is tehet: ha Nyilas Misi nem dicsekedne a lottószelvénnyel, akkor elkerülhetné a bajt, csakhogy nem tudja, mert ilyen a jelleme. Ez egy nagyon szép regény, és amikor felnőttként újraolvastam, az egyik döbbenetből estem a másikba, mert olyan színeket és mélységeket fedeztem fel benne, amikre nem is emlékeztem.
Tóth Loon
– Színházban, filmeken találkoztál a történettel? Mit gondoltál róluk?
A filmeket láttam, de már nem vagyok képes végignézni őket, nekem Tarantino óta túl vontatottak. A színházi felvételeket is megszereztem – szinte minden fenn van a Youtube-on – de ahogy haladtunk előre a munkában, rájöttem, hogy mégsem szeretném megnézni a musical változatot. Én – az ízlés- és műfaji határokon belül maradva – a musicalhez képest sokkal jobban megerősítettem a prózai vonalat és inkább a könyvhöz közelítettem, és szeretném, ha ez meg is maradna. Nem akarom, hogy bármi is befolyásoljon. Persze vannak elkerülhetetlen dolgok, amik minden rendezésben ugyanúgy festenek, de összességében szeretném, ha csak a saját elképzeléseim vezérelnének.
– Az előadásban tehát a regény allegorikus vonalát szeretnéd kiemelni?
Igen, határozott szándékom belecsempészni az előadásba ezt a vonalat. Móricz nagyon sok olyan gondolatot fogalmazott meg a regényben, amelyek gyerekszájából komolyan-viccesen szólnak, és amelyek sajnos ma is nagyon aktuálisak.
– Egy korábbi interjúdban olvastam, hogy csak olyan darabot tudsz megrendezni, amiről van mondanivalód. Mire gondoltál, amikor a művészeti vezetés felkért a Légy jó mindhalálig megrendezésére?
Azt szoktam mondani, hogy egy történetet nagyon sokféleképpen el lehet mesélni. Nekem van most egy saját olvasatom a regényből, amit szeretnék elmondani a színpadon. Nagyon hálás vagyok, mert a szerzőpárostól – akik közül Miklós Tibor sajnos időközben meghalt – szabad kezet kaptam. Szabadon átformálhattam egy kicsit a darabot, másfajta keretet adhattam neki, új véget, igyekeztem visszahozni azokat a kicsit keserű magyaros pillanatokat, amik a regényben is megtalálhatóak. Úgy érzem, sikerült egy olyan formát találnunk, ami ezt az egyébként nagyszerű zenét egy kicsit más megvilágításba helyezi.
A stáb próbál a musicalre
– Hogyan zajlik a próbafolyamat?
Kevés időnk volt próbálni, mert időközben a színház ügymenete úgy hozta, hogy többször is be kellett ugrani több előadásba. Erről senki sem tehet, de felemésztett egy csomó időt, energiát. Jó lett volna még egy kicsivel több idő, hogy még inkább összecsiszolódjunk, de ha kell, a stressz majd még összerántja.
– Milyen a viszonyod a zenés műfajjal?
Ambivalens. Aránylag sokban vettem részt, viszont általában nem a kedvencem. Egy musicalt meg lehet csinálni jó ízléssel nagyon szépre is, ami ütni tud, de ezt nem könnyű összehozni. Sok munka van vele, hiszen nemcsak a szöveget kell elmondani, hanem énekelni és adott esetben táncolni is, ami ha egy olyan remek koreográfusod van, mint Gyenes Böbe (Gyenes Ildikó), akkor az izzadságos munkát jelent. Én inkább prózista vagyok, és vigyáznom kellett, hogy ne essek abba a hibába, hogy a dalokat másodlagosnak vegyem, akár ki is húzzak belőlük és túlságosan a dialógusokat erősítsem. Mert nagyon szép dalok vannak a musicalben és remek koreográfiát sikerült hozzárendelni. Ha úgy látom, hogy valamelyik általam beleírt jelenet túl bő, kegyetlenül kihúzom, mindenféle szívfájdalom nélkül.
– Tavaly már rendeztél a színházban, a Tábori pikniket. Az kamaraelőadás volt, most nagyszínpadon mutatkozol be, nyilván más érzés.
Sokban különbözik a kettő, egyrészt nagyságában is. Az egy hat szereplős darab volt, a barátaimmal dolgoztam együtt, most 26 gyereket, a társulat ¾-ét és egy nagyzenekart kell egyszerre összefognom. Ez már egy nagyobb vállalkozás. Másrészt a Tábori piknik olyan projekt volt, amivel tulajdonképpen saját magam álltam elő. Igazgató úr tett közzé egy felhívást, hogy akinek van ötlete, az megvalósíthatja a Játékszínben. Az egy nagyszerű hely, ahol szerintem sokkal több előadást kellene tartani, persze a színház működésénél a költségvetést is figyelembe kell venni: a Játékszín csak kilencven férőhelyes, így kevesebb a bevétel, a kiadások viszont akár megegyezhetnek egy nagyszínpadi előadáséval. Én azért éltem ezzel a lehetőséggel, mert a Tábori piknik megrendezése egy régóta dédelgetett álmom volt és sikerült kitalálnunk hozzá egy nagyon alacsony költségvetésű konstrukciót. Szép eredményt könyvelhettünk el végül, mert nemcsak a tavasszal játszottuk a darabot, de az idei évadban is műsoron maradt, sőt, idén már több előadás volt belőle, mint tavaly és úgy néz ki, egy ideig még játsszuk, mert a fiatalok szeretik, és ez mondjuk ki, eddig ritkaság volt. Ráadásként pedig beválogatták a 30. Szarajevói Téli Fesztivál programjába is.
– Hogy látod, a Tábori piknik sikere miatt nagyobb figyelem fordul a munkádra, a musicalre?
Nem hiszem, szerintem a Légy jó mindhalálig önmagában figyelemfelkeltő. Ez egy olyan műfaj, amit sokan szeretnek, és maga a musical is nagyon népszerű, ismert, három-négy dalát szerintem mindenki kívülről fújja.
Tóth Loon instruál
– Úgy tudom, szereted a technikai finomságokat a színpadon. Számíthatunk rá most is?
Olyan jellegű megoldások nem lesznek, mint a Tábori piknikben, de itt is lesz egy-két technikai apróság, például egy gombnyomással hó vagy pénz hull alá a háttérben. Van egy régi, nagyon jó barátom, Kiss Sanyi, veszprémi operatőr volt – ő minden ötletemet megvalósítja. A Tábori piknikben látott egyedülálló technikát is neki köszönhetem.
– Tavaly említetted, hogy eredetileg rendező szerettél volna lenni.
Volt egy ilyen gondolatom, bár a kezdet kezdetén pedagógusnak készültem, mert nekem az a legszebb hivatás. De nem találtam meg a tanáraimmal a közös hangot. A konfliktus végén, 17 évesen számtalan különbözeti vizsga letétele után felvételiztem az egyetemre, és már csak a leckekönyvemmel a kezemben tértem vissza az iskolába. Elég sok párhuzamot találtam Nyilas Misi és köztem – akárcsak ő, én is szegény családból származom, és ugyanolyan hullámzó volt az eddigi életem, mint az övé, és nem utolsósorban és is jó szeretnék lenni, mindhalálig.
– Könnyebbé tette ez a rendezést?
Van egy-két pillanat, amit a saját gyerekkoromból vettem át, apróságokat, amiktől életszagúbb lesz egy kép.
– A munkád során szoktál felhasználni életrajzi elemeket?
Pusztán ha úgy adódik, szerintem nem kell és nem is szoktam erre törekedni. Önbecsülésben, inspirációban nekem nagyon sokat adnak a kollégáim. Mindig, amikor elmegyek egy másik színházba megnézni egy előadást, rájövök, hogy milyen elképesztően nagy szaktudású és színvonalas emberek dolgoznak a színházunkban. Ha nem ezekkel a személyekkel dolgoznék együtt, talán idegesebb lennék, hogy időben elkészülünk-e a bemutatóra, így viszont nem kell emiatt aggódnom. Gyerekekkel nehezebb együtt dolgozni, mert többször el kell mondanod nekik azt, amit egy felnőttnek csak egyszer vagy kétszer, de így legalább megtanulom még inkább megbecsülni a kollégáim.
A Légy jó mindhalálig c. musical próbáján
– Kik hatnak még rád a munkádban?
Én gyakorlatilag az Újvidéki Színháznál nőttem fel, ahol nagyszerű emberekkel találkozhattam, mint Soltis Lajos vagy Pataki tanár úr. Mikor Magyarországra kerültem, volt szerencsém találkozni Taubbal, Ruszttal – három évig voltam a segédrendezője. Paolo Magelli nagyon fontos szerepet tölt be az életemben, elképesztő figura, nyolc nyelven beszél, többek között szerb-horvátul is, így én vagyok a magyar fordítója. És Európa 10 legjobb rendezőjének egyike. Mondhatni neki köszönhetem, hogy elindultam a pályán. Nagyon hálás vagyok Bujtor Istvánnak, Eperjes Károlynak és Oberfrank Pálnak is, hogy olyan rendezőket hoztak és hoznak el a társulatnak, akik folyamatos fejlődésre sarkallnak bennünket. Nagyon fontos, hogy az ember megkapja azokat az impulzusokat, amitől előrébb tud lépni. Itt ez megvan, ettől lesz ez a színház erős, mert kiváló rendezőkkel dolgozunk együtt és akiben látnak lehetőséget, az meg is kapja. Így volt a Tábori piknik után a Légy jó mindhalálig musicallel is, és ezért nagy köszönet jár a színház vezetésének, mert nélkülük nem mertem volna beleugrani egy ilyen vállalkozásba.
– Fontosnak tartod, hogy a vajdasági gyökereid továbbra is szerepet kapjanak valamilyen formában, mint ahogy a Tábori piknikben Lajkó Félix zenéje szólt?
Félixszel a barátságunk régre nyúlik vissza, ő Soltis Lajos unokatestvére, és már gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Azért az ő zenéje szólt a darabban, mert az egyszerűen úgy született meg a fejemben. Van most egy másik ötletem is, amihez egy umbriai zenész barátom, Arturo Annechino szerzett zenét három évvel ezelőtt, azóta őrzöm, és egyszer majd előveszem. Van még sok barátom, pl. Laki Ákos, akikkel még az egyetem évei alatt megegyeztünk, hogy egyszer, ha én rendező leszek, ők pedig hivatásos zenészek, együtt fogunk működni. Most ezeket az ígéreteket hajtom be. Nekem nagyon fontos a zene, nem csak a zenés darabokban.
– Számomra mindig érdekes megfigyelni, hogy mikor válik valaki szárnyait bontogató kezdőből hivatásos foglalkozásúvá, esetedben például rendezővé. Több sikeres lépés után most már rendezőnek érzed magad?
Nem mondanám. Nekem mindez kiegészíti a szakmai életemet, és ez nagyon jó érzés. Ha felkérnének, hogy csináljak darabokat, lenne még ötletem, akár tíz évre előre is, és ha ezeket meg tudom valósítani, akkor azt rendkívül fogom élvezni. Elindultak tárgyalások, hogy jövőre esetleg máshol is rendezhessek, de nem akarom elkiabálni. Évi egy rendezést nagyon szívesen elvállalok, boldoggá tesz, de meglátjuk még, mit hoz a sors. Egyelőre ezt az előadást kéne befejezni… Jól.
