Adódhatnak szokatlan helyzetek. Kikísérünk valakit a vasútállomásra, de pechünkre korán érkezünk, a vonat késik, javában toporgunk a fagyos estén, amikor egyszer csak félre nem érthető ingert érzünk. Mit tehetünk? Furcsán összeszorítjuk a combunkat, szemünk beszűkül. Próbáljuk elhessegetni az egyre követelőzőbb gondolatot, de nem bírjuk tovább, és futásnak eredünk. Ám a állomáson a WC ajtó több hónapja reménytelenül zárva. Irány a büfé, villan át agyunkon a mentő ötlet, s máris vágtatunk, szánalmasan kacsázva, az állomás épület másik felében lévő büféig. Mintha Hajmáskérig futnánk, csak hogy érzékeltessem a távot. Hihetetlen tájékozódó képességről tanúságot téve, máris a büfé illemhelyének ajtaját feszegetjük.
– Mit parancsol az úr? – szól utánunk a csapos, mint abban a bizonyos óvszeres kabaré – jelenetben, tudják, Bodrogi a gyógyszertárban.
– Engedjen kimenni, azaz bemenni! – fogjuk könyörgőre, de csak nem lelem a kilincset. Nem csoda, mert az ajtón nincs kilincs. A restiben egészséges vihorászás és szurkolás kezdődik. Nem érünk rá odafigyelni, kinek szorítanak többen, nekünk vagy a csaposnak. – Mit tetszik fogyasztani? Csak fizetővendég használhatja a toalettet! – tudatja ellentmondást nem tűrő hangon. – Egek? Ha én most még megiszom egy féldecit…
A féldeci hallatára az ajtó végre kinyílik, miután a csapos a pulton megnyom egy gombot. Micsoda megkönnyebbülés. Országomat egy kilincsért! Aztán azért csak eszünkbe jut, micsoda röhejes óvintézkedés ez a potyázó vizelők ellen. Nevetni azért nincs igazán kedvünk. Inkább megkérdezném az állomásparancsnokságot: nem tűntek fel nekik mostanában, a rémülten WC-t keresgélő utasok? Vajon hova lett a vasútállomás nyilvános WC-jének a kulcsa? Netalán vizelés gátló pirulát osztanak a menetjegyek mellé? Vagy a resti kezére játszanak? – utóbbira gondolni se merünk.
Mindenesetre javasoljuk felvenni a geocaching-listára, működő nyilvános WC keresését a vaútállomás 50 méteres körzetében! Aki megtalálja, tegye közkinccsé! Jól jöhet az utasoknak, pláne a kísérőiknek!
