Kádár Tibor festőművésszel a Gizella-díj kapcsán jelent meg interjú a Veszprém Portréban 2011-ben tájról, kultúráról – és természetesen a festészetről.
Kádár Tibor 1988-ban hagyta el Kolozsvárt, és 1989-ben telepedett le Veszprémben. Azóta városunkban él és alkot. 2011-ben megkapta a Gizella-díjat.
– Veszprémi festőnek tartja magát, vagy még mindig erdélyinek?
– A gyökereim erdélyiek, az erdélyi kultúrkörben szocializálódtam, meghatározó élményeim ehhez a közeghez kapcsolódnak. Kolozsvár még a legsötétebb korszakban is nagyon erős kulturális központ volt, a városban működő festőiskola olyan tradíciókkal rendelkezett, mint a nagybányai festészet. Nemrég néztem meg Kolozsváron egy kiállítást, és teljesen meghatódtam, mert a kiállított nagybányai festők közül hárman is a tanáraim voltak. Tizennyolc éves koromban aztán „újra” felfedeztem Kalotaszeget, Kallós Zoltánnal két-három évig jártuk Erdély e területét, ő hanganyagot gyűjtött, én pedig képanyagot.
Természetesen mindez meghatározta a fejlődésemet, és rányomta bélyegét a festészetemre és gondolkodásomra. Ezek után jött Magyarország, Veszprém; egy új közeg, egy új kultúrkör, amely ugyanennyire fontos számomra. Egészen 45 éves koromig Magyarországon kívül máshol nem jártam, ám 1992 után beutaztam az öreg kontinenst. Művészettörténetet tanítottam, de soha nem láttam azt, amiről beszéltem. Kulcslyukon keresztül nézni a világot annyit jelent, hogy sokat tud az ember, viszont nem tapasztal. Valójában ez a három élmény alakította ki a gondolkodásomat, világlátásomat – Erdély, Veszprém és Európa –, és ez a három egymást kiegészítve együtt él bennem.
– A hazai figurális festészet fontos alakjaként tartják számon. Miért épp’ a figurális festészet felé fordult?
– A festészet az embereknek szól, és az emberekért van. A XIX–XX. század fordulóján olyan megújulás történt a képzőművészetben, amelyre nagy szükség volt, azonban amikor a festészet kezdett öncélúvá válni, és a fióknak valamint saját maguknak dolgoztak a festők, a művészet elveszette a lényegét. A mai festészet egy részében minden más fontos, csak az esztétikai kategória nem. Ám az a dolog idejét múlt! Vegyük komolyan magunkat és a nézőket, nem szabad lenézni a befogadót!
– Az ön képei a közönségnek szólnak?
– Azt hiszem, igen. Nem akarom megszólítani a befogadót, viszont olyan kultúrkör hagyományát használom fel a jelrendszereimhez, amelyről úgy gondolom, hogy az emberek egy jó részének fogyasztható. Persze óriási absztrakciók találhatók a műveimben, de nem hiszem, hogy ne lennének rá fogékonyak az emberek. A kultúrám, a vallásom, a gyökereim ide valósiak, ebből a kultúrkörből származnak – ezt próbálom tudat alatt földolgozni.
– A festés mellett továbbra is tanít?
– Igen, több helyen. Meghívtak a csodálatos bálványosi művésztelepre, emellett Kolozsváron tanítok az egyetemen, valamint a herendi porcelánmanufaktúra legjobb porcelánfestőinek vezetek szakkört 11 éve, és Csopakon is van egy szakköröm. Ha erről az oldalról vizsgálom a helyzetet, akkor amatőr festő vagyok, mivel soha az életben nem a festészetből ebből éltem. Amúgy pedig meg vagyok elégedve ezzel az amatőrséggel.
– Festőszemmel milyennek látja Veszprémet?
– Az egyik legcsodálatosabb város, amit el lehet képzelni: Veszprémet a finom, nagyon rafinált mediterrán hangulatú pannon táj jellemzi; fantasztikus architektúrával és földrajzi elhelyezkedéssel. Építészetileg is csodálatos város, habár itt is elkövettek mindent az elmúlt rendszerben, hogy tönkretegyék a települést, de szerencsére teljesen nem sikerült. Megmaradt a vár és a vár környéke, ami maga a csoda – a cserzőmalmok illata még most is itt száll a völgyekben, a Séd mentén. Fantasztikus dolgok ezek, és az utóbbi időszakban különösen szépül a város.
– És gondolkodó értelmiségiként mi a véleménye városunkról?
– Azt hiszem, mindent elmagyaráz, hogy délután öt órakor szinte senki nincs az utcán, és a szórakozóhelyek hétköznap este nyolckor teljesen üresek. Nem értem, miért, hiszen 6–7 ezer egyetemista él Veszprémben, vagyis erős egyetemi központ vagyunk – egyszerűen nem tudom, hol vannak a diákok. Ez a város a fiataloké kellene legyen, annyi energia és szépség van itt, át kéne venniük a hatalmat – ne engedjék, hogy a vénemberek „diktáljanak”!
– Mit jelent önnek a Gizella-díj?
– Természetesen az ember soha nem is gondol díjra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Sőt! Fontos számomra ez az elismerés, mert pontosan azt mutatja, hogy Veszprém mind jobban befogad engem.
Névjegy
Kádár Tibor Kolozsváron született 1946 áprilisá¬ban. 1971-ben végzett a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán. 1974-től 1987-ig festészetet tanított a kolozsvári Képzőművészeti Gimnáziumban. 1976 és 1986 között a szárhegyi művésztelep alkotója.
1988-ban családjával elhagyta szülőhazáját, és Magyarországon telepedett le. 1990-ben költözött Veszprémbe feleségével és három gyermekével. 1991-ig a Veszprém Megyei Múzeumban művészettörténész, 1991 után kizárólag a festészetre koncentrál, folyamatosan kiállít Európa-szerte.
Tanít a kolozsvári egyetemen, a bálványosi művésztelepen, két művészeti szakkört vezet. Tagja a Magyar Képzőművészeti Alapítványnak, a Magyar Képzőművészek Szövetségének és a Magyar Festők Társaságának. Évekig tagja és céhmestere volt a Veszprémi Művész Céhnek, 2004-ben öt művésztársával megalapították a figuralitást vállaló F - Csoportot.
Szaksz Balázs
Veszprém Portré
