„2012 szeptembere volt, átlagos reggel – kezdi Martina a történetüket. – Férjem elment biciklizni, de már nem jött haza, útközben infarktust kapott. Volt egy vele született szívproblémája, ám a tragédiának nem volt semmi előjele. Amikor megtudtam a hírt, az első gondolatom az volt, nem hiszem el, a másodikban viszont már a három gyerkőc előtt guggolva öleltem őket, és csak annyit tudtam mondani nekik: Összefogunk. Minden rendben lesz.”
Martina esete nem egyedülálló a maga nemében, abban azonban rengeteg különbség van, ki miként dolgoz fel egy ilyen tragédiát. Ezért állt a cikk megírása mellé, hogy példájával másoknak is erőt adhasson azzal, hogy
felelősséget vállalva és hittel bármire képes az ember.
Mert van, aki úgy érzi, kiszaladt alóla a talaj, és soha nem is áll fel a padlóról, végleg magába zuhan. Martina számára ez nem volt opció. A jelen viszonylagos nyugalmáig azonban ő is megjárta a maga poklát.
„A férjem halála után mentálisan egy hullámvasútra kerültem, és bár napközben mutattam az erős nőt és anyukát, volt, hogy alig vártam, hogy a srácok elaludjanak és végre a sírás utat törhessen magának. Az első két év volt a legnehezebb. Időnként magamba roskadtam, ahol nem maradt semmi más, csak a felelősség, a fájdalom és bizonytalanság. Hál istennek a család, a barátok, osztálytársak, szülők rengeteget segítettek nekem és a gyerekeknek is, amiért mindig hálával gondolok rájuk. Néha már kezdtem úgy érezni, hogy túl vagyunk a nehezén... De nem… Két évre rá elveszítettem a nagymamámat is. Újra szembe kellett néznem a halállal és a feldolgozatlan érzések felülkerekedtek rajtam, idegösszeomlást kaptam és pánikbeteg lettem.”
Végül ez volt az a pont, ami az igazi gyógyulás útjára vezetett. „Rettentően megijedtem, hogy mi lesz így a gyerekekkel, és – ahogy az elejétől fogva – ez motivált abban, hogy azt tudjam mondani, radikális változásra lesz szükség. A Gondviselő valahogy mindig ott van és figyel ránk, segítő kezet nyújt, a kérdés csak az, hogy felismerjük-e. Akkor, abban a helyzetben nekem egy névjegykártyát dugott az orrom alá, utat mutatva mi a következő lépés a gyógyulásom felé. Az útmutatást felismerve és elfogadva jutottam el egy olyan terapeutához, aki azóta az életünk részévé vált. Egy olyan segítőhöz, aki nem megoldotta a problémámat, hanem iránytűket, kulcsokat adva a kezembe, közösen indultunk el a fény felé. Nem mindig látjuk, de ott van, csak el kell indulni, ami a legnehezebb.
Most, 4 évvel a történtek után, azt hiszem, látom a fényt az alagút végén. Tudom honnan jöttem és hová tartok. Persze, a hiány örökre ott marad, de ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Mindazt, amiben részünk volt, meg kellett élnünk, szembe kellett vele néznünk, felülírni és elfogadni. Hiszem, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Az elmúlt négy évben ez játszotta a legnagyobb szerepet:
elfogadni és elengedni.”
Martina azt vallja, mindebben rengeteget jelentett az is, hogy kezdetektől fogva nagyon sokat beszélgettek a fiúkkal, az önsajnálatnak pedig nem engedett teret. „Az rettentően vissza tud húzni, éppen ezért kezdetben egy kis burkot húztam magunk köré. Nem azért, hogy homokba dugjuk a fejünket, hanem hogy megkíméljük magunkat a sajnálkozástól. Jó érzés volt, hogy sokan empátiájukat közvetítették felénk, hogy gondoltak ránk, de a továbblépésnek az a lényege, hogy előre tekintsünk. Annak idején a temetést is úgy próbáltam megszervezni, mintha a férjem maga búcsúzott volna el a gyerekektől, éppen azért, hogy ne a fájdalmat éljék meg, hanem emlékezzenek mindarra a szépre, amit az édesapjukkal élhettek meg.
Hiszem egyébként, hogy ennek a kis buroknak a férjem is a részese volt, és attól, mert valaki nincs itt a fizikai síkon, attól még velünk van. Nem vagyok tagja egyetlen felekezetnek sem, de a hitem, hogy a lét nem ér véget a halál után, óriási löketet adott abban, hogy meg tudjam csinálni. És persze az is, hogy a férjem büszke legyen ránk onnan fentről.”
Martina azt mondja, az elmúlt időszakban rengeteg tanult, többek között azt is, hogy tudni kell segítséget kérni. „Én beleestem abba a hibába, hogy nem kértem a segítségből, és valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy fizikailag és mentálisan kikészültem. Nem tudtam merre menjek a társam nélkül, nem rászoruló voltam, csupán átmeneti segítségre lett volna szükségem, és annyira bezárkóztam, hogy azt mondtam, akkor majd mindent egyedül megoldok.
A hajléktalanoktól sokat tanultam, szívesen beszélgetek velük, segítek nekik - ott döbbentem igazán rá, hogy adni tudok, de visszafelé ez nem működött nálam. Csak azt a segítséget tudtam elfogadni, ami már kész tények elé állított. De be kellett látnom, hogy egyedülálló, háromgyerekes anyaként nem fogok tudni mindent megoldani.
Ma már misszióm megmutatni az embereknek, hogy merni kell segítséget kérni, élni a lehetőségekkel, mert attól még nem leszek rászoruló. El kell fogadnunk, hogy vannak olyan szakaszai az emberi életnek, amikor mindannyian támogatásra szorulunk, de ez nem szégyellnivaló.”
Köszönhetően a pozitív szemléletnek és kitartásnak, Martina és családja ma már eljutott odáig, hogy azt mondhassa, túl vannak a mélyponton, és a korábban maguk köré vont burok lassan nyílik. „Eleinte nagyon nehéz volt kilogisztikázni a mindennapjainkat, de mostanra már beállt a rutinunk. A legkisebb fiam januárban lesz 8 éves, most kezdtük az iskolát, vele még sokat játszunk, mesélünk, több felügyeletet igényel – ilyenkor, ha suli, munka után még dolgom akad, a család, barátok segítenek, vagy a nagyobbak vigyáznak rá, de nem akarom őket ezzel terhelni. Amikor a férjem meghalt, a nagyfiam egyből megpróbálta átvenni az apja szerepét, hogy majd ő lesz a férfi a háznál, de ezt nem szerettem volna. Ők még gyerekek, nem kell, hogy idő előtt felnőjenek és olyan felelősséget vegyenek a vállukra, ami nem az ő feladatuk. A középső fiam sokáig bezárkózott, ő most érkezett meg arra a pontra, hogy kezd nyitni, de mindegyiküket hagyom, hadd haladjanak a saját kis tempójukban. A lényeg, hogy érezzék, itt vagyok nekik.
Beírattam őket sportolni, szívesen járnak, és ez nagyon jó azért is, mert az öcsémen kívül az edzőjük képében van valaki, aki a férfi energiát is tudja képviselni, ezt a mintát is megkapják. Nem zárkózom el attól, hogy egyszer majd legyen párom, de először saját magunkat kell rendbe hoznunk.
Hiszem, ha mi rendben vagyunk, azzal a körülöttünk lévőket is segítjük.
Persze időbe telt megtanulnom, az önismeret része volt ez is, de ma már lelkiismeret-furdalás nélkül le tudok ülni olvasni esténként, mert tudom, ha én rendben vagyok, az a gyerekre is pozitívan hat. Imádom a könyveket, engem az olvasás röpít el egy olyan világba, ami csak az enyém. Egyedüli szenvedélyem, ez adja meg azt a szabadságot, hogy utána feltöltődve lépjek vissza a mindennapokba.”
Martina azt mondja, a pénz egyébként számukra másodlagos a lelki egyensúly szempontjából, de nem titkolja, komoly tudatosság kell ahhoz, hogy mindenre jusson, odafigyelést igényel.
„Amikor a férjem meghalt, én még otthon voltam a picivel, vagyis épp akkor kezdtük az ovit, nem volt munkám. Havi 20 ezer forintunk maradt egy hónapra, ha mindent kifizettünk. Ott álltam a tejes pult előtt és nem tudtam megvenni a kicsinek a kedvenc krémtúróját. Ez olyan mélyen érintett, hogy döntenem kellett arról, hogy bár nem ilyen munkára vágytam, mégis elhelyezkedtem 300 forintos órabérben dolgozni. Boldog voltam, hogy az anyagi fejlődésünk is elindult, egy lépéssel előrébb voltunk. Nem tudom megmondani, hogyan, de valahogy mindig átszárnyaltunk a krízishelyzeteken, így ma már nincs bennem az a félelemérzet, ami anno a hatalmába kerített.
Még ma is ott dolgozom, ahol 4 évvel ezelőtt, de már más munkakörben. Nem csak anyagi biztonságot, de a tudatosabb életszemléletet is megtanulhattam itt. Az elfogadást és befogadást a mai napig tanulom, hiszen hogyan is tudnék adni és másoknak segíteni, ha fordítva nem működik a dolog?
Martina pedig szeretne segíteni, missziója is ez. „Nagy vágyam, hogy létrehozzak egy alapítványi anyaotthont, ahol helyet kaphatnának a hasonló sorsúak.” Munka mellett éppen ezért most tanul – spiritualitásról, a betegségek lelki okairól –, hogy esetlegesen később ezzel egészíthesse ki a keresetét, s hogy annyira megerősödjön, hogy fiain kívül az érintettek mellett is ott állhasson támogatóként.
A közelgő karácsonyi ünnep alkalmából a Bakony-Balaton Média Kft. is Martina mellé állt, és 50 ezer forinttal támogatja. Ha ön is szeretné a kis család életét valamivel megkönnyíteni, szerkesztőségünkön keresztül megteheti.
