Már iskolásként elláttam a barátaim sérüléseit
– Számomra mindig világos volt, hogy gyermekorvos akarok lenni – hogy végül gyermekgyógyász lettem, az az egyetemen alakult ki. A családban nem volt előkép: édesapám jogász, édesanyám tanárnő volt, de gyerekkoromtól tudtam, hogy szívesen dolgoznék ezen a pályán: mindig nagyon szerettem a gyerekeket, iskolás koromban már elláttam a baráti társaság sérüléseit. Visszanézve is azt vallom, ennél szebb hivatást nem találhat az ember. A gyerekek rengeteg szeretetet adnak: sokszor meglepnek valami szívet melengető kis kedvességgel, rajzokkal vagy a fűben talált pipitérrel, és azt mondják: „neked hoztam”. Folyton körbevesz minket a sok kis csicsergő száj, és emiatt mi magunk is ezen a bűbájos gondolkodási szinten tudunk megmaradni, hiszen ahhoz, hogy meg tudjuk érteni egymást, megnyíljanak, az ő nyelvükön kell beszélnünk. Ez valóban a szakma egyik nagy ajándéka: ezért is maradnak fiatalok a gyermekgyógyászok idős korban is, s emiatt nem hagyjuk el ezt a pályát, csak esetleg másik szaktudást szerzünk mellé.
Kisfőnök színre lép
A doktornő szerencsére nemcsak a gyermekorvosi pályához ragaszkodott, de szüleihez is, így aztán biztos volt, hogy a diploma után Veszprémbe jön.
– Volt egy gyerekgyógyász gyakornoki állás a kórházban, amit megpályáztam. 1965 szeptemberében kaptam meg a diplomámat, október elsejével már kezdhettem is. Török János tanár úr megkérdezte, beállok-e azonnal dolgozni, én kértem egy kis pihenőidőt – ennyit kaptam.
A kórházban két példaképem is lett, akikre felnézhettem. Gáti István, a gyerekosztály egykori vezetője sokat segített nekem: emberileg nagyon szimpatikus volt és rengeteg tanácsot adott az első időben. De hálás vagyok Török János tanár úrnak is. Kemény volt, nem fogadott olyan nagy szeretettel, ám hatalmas szakmai tudása volt. Mindig mondta: menni kell előre, olvasni, nem szabad lemaradni. Amikor referálnunk kellett, nem azt kérdezte, beszélünk-e nyelveket, hanem hogy milyen nyelven olvasunk: kettőt kellett mondani, ami alapján kiadta a névre szóló cikkeket, amikből referáltunk. Az egy kiváló iskola volt.
Még ekkoriban volt lehetőségem helyettesíteni Arnold Gizike háziorvos kolléganőmet három hónapos szülési szabadsága alatt, ami remek előkészítő volt. Nagyon jó közegbe kerültem, sok tanácsot kaptam a védőnőktől, az ő gyakorlati tudásuk rengeteget segített, kezdetektől fogva mellettem álltak és szoros barátság szövődött köztünk – csak úgy hívtak, Kisfőnök.
Tőlük kaptam a fülest a szakvizsga után, hogy szerveződik egy állás az éppen akkor létrejött 7. számú gyermekkörzetben – így kerültem ki 1970-ben körzetbe. Azóta két helyen dolgoztam. A Cserháton kezdtem, később viszont átmenetileg hűtlen lettem az orvosi feladatokhoz: 8-10 évig csoportvezetői feladatokat láttam el. Nem is éreztem ott jól magam: táppénzes ellenőrzéseket kellett végezni, kivizsgálni a panaszokat – az túlságosan irodai munka volt számomra. Amikor lehetett, inkább elmentem babázni, helyettesíteni a kollégákat, s amint ’92-ben változott a rendszer, elsőként gyorsan ki is osontam belőle, és azóta a Jutasi úton dolgoztam.
A család fogadott nagymamája
Bár a doktornő bevallása szerint nagyon szerette a kórházi munkát is, s második gyermeke születése után 2-3 hónapra vissza is tért oda, amíg nem volt üres a praxisa, és kifejezetten élvezte, mégis csak a gyermek háziorvosi munkában találta meg a helyét.
– Ez a munka sokkal önállóbb: a kórházban van labor, ott van mögöttem a főorvos, a kollégák, akiktől tanácsot lehet kérni. Itt csak én állok a szülővel és a gyerekkel szemben, és nem szabad, hogy bizonytalannak lássanak. El kell tudnom dönteni, hogy biztos vagyok-e a kezelésben, vagy sem, és azt is fel kell tudni vállalni, ha helyben nem tudom ellátni a beteget, hanem kórházba kell küldenem. Ezt nem könnyű elismerni, de attól még nem válik kudarccá.
Nagy szeretettel és bizalommal mindent meg lehet értetni a szülőkkel, és ez fontos is, hiszen mások a kihívások. Régen többen tartoztak egy körzethez, amíg nem volt ügyelet, akár hajnali egykor is kaphattuk a telefont, és a mobilizáció előtt az is előfordult, hogy busszal mentem le Jutaspuszta állomásig, aztán tovább gyalog a családhoz. Ma inkább annyiban áll a szakma nehézsége, hogy helyes úton tudjuk tartani a betegeket. Mióta elterjedt az internet, gyakran végeznek „előtanulmányokat”, és persze a súlyosabb betegségeket találják meg a tünetek alapján. Ezért a széles látókör mellett az is fontos, hogy megmutassuk az arany középutat.
Egy kicsit nevelni is kell a családokat, hogy ne rohanjanak minden aprósággal az ügyeletre, hanem ha lehet, a saját orvosukkal konzultáljanak. A jó gyerekgyógyász pedig azt is tudja, hogyan szorítsa finoman háttérbe a szülőket a kivizsgáláskor, hogy ne ő mondja el a panaszokat, hanem – ha akarja – a kicsi.
– Az a jó, ha mindent tudok a családról, ha szinte együtt élek velük. Akkor egy hatalmasnak tűnő problémánál is könnyebb megállapítani, hogy valójában nem is komoly betegségről van szó, csak a kicsi lelkének rezdülései okozzák a panaszt. De a kamaszoknál is fontos a nagyon őszinte barátság. Van, hogy elmondják, nincs különösebb bajuk, csak nagyon elfáradtak az érettségire, nyelvvizsgára készülésben, kellene nekik pár nap pihenő. A lógást nem preferálom, de ebben partner vagyok, mert később kamatostul térül vissza ez nekem. És éppen ez benne a szép.
Dr. Halmai Anna arany diplomája és matúrája mellett a Perlaky-díjat is megkapta
Bevallom, nem vagyok egyébként szigorú gyermekorvos, inkább kicsit vajszívű. Persze személyfüggő ez is, ki az, akiről tudom, nem fog visszaélni vele, és ki az, akinél kicsit komolyabbnak kell lenni. Az iskolai lógás krónikus „betegség”, van, aki már szeptember 2-án itt van nálam, de őket sem szabad letolni, szeretettel kell visszaterelni őket a helyes útra. Én ahol tudok, segítek. Ebben a szakmában sokszor látunk szívszorító családi helyzeteket is, az lelkileg megviselőbb. Itt, a bejáratnál mindig van egy nagy halom ruha, gyűjtjük őket, hogy akinek kell, elviheti, de gyerekkádat, kocsit is adtunk már.
Egész életem a gyerekgyógyászatról szólt
Az kétségtelen, dr. Halmai Anna életében a gyerekek és a család valóban az első helyet foglalják el, mindent értük tesz, ügyelve rá, hogy mindig derűs legyen.
– Önmagamból nem tudok kifordulni, én ilyen vagyok. Még egész fiatal koromban történt egy eset, ami belém égett. Téli este volt, aznap már vagy 60 beteget elláttunk, mikor egy anyuka behozta a kisgyerekét. Igyekeztem kedves lenni, de 60 gyerek után elfáradtam, így aznap este nem voltam olyan mosolygós. Mint kiderült, később a kislány még jobban lebetegedett, ami után az anyuka azt mondta nekem, azért, mert akkor én olyan morcos voltam. Azóta is nagyon jóban vagyok a családdal, össze-vissza puszilnak, ha összefutunk az utcán, de ez adott egy olyan löketet, ami óta igyekszem mindig formában lenni, hogy orvos szakmailag és emberileg is a topon tudjak lenni.
Mindig mosolyog
Ezek után talán nem véletlen, hogy az évek sokan választották a doktornőt körzetváltáskor.
– Érdekes ez, mert mindenki ugyanazt tanulta közülünk, csak a személyiségünkben vagyunk mások. Amit rám bíznak, azt szeretem maximálisan, szeretettel, lelkiismeretesen ellátni. Egész életemet a gyermekgyógyászatban töltöttem, reggel és este találkozom a családommal, a nap nagy részében gyerekekkel vagyok: rendelek, iskolát látok el, bölcsődébe megyek. Soha nem éreztem azt, hogy emiatt bármiről is le kellett volna mondanom. Szeretek kirándulni, de nem olyan sokat, ma már az unokák is többnyire nagyok, de amíg kicsik voltak, hozzájuk is mindig eljutottam, segítettem őket.
Búcsúzunk, de mindig Ön lesz a legjobb doktor nénink
2006-ban dr. Halmai Anna papír szerint egyszer már elment nyugdíjba, részben financiális okokból, hogy a családját segítse, valójában azonban még 12 évig praktizált. Most viszont, közel 54 év hivatásszerű munka után valóban búcsúzik.
– Ez az utolsó két hét nagyon könnyfakasztó volt, jött apuka a gyerekeivel, mondta, először ő köszön el, mert neki voltam előbb a doktor nénije, el is sírta magát. Mondtam, én nem fogok, aztán dehogynem. Hozzák a szeretetcsomagokat (az évek alatt már két doboznyi összegyűlt belőlük), egy három éves kislány rajzolt nekem, másik gyerkőc fából készült ujjlenyomatos szívet hozott, a 21 éves lányom levelet írt azzal, hogy búcsúzik, de mindig én maradok a legjobb doktor nénije, a bölcsődei gondozó nénitől egy lapot kaptam, amit mindenki aláírt és fejenként egy szál virágot is adtak. Hát, ilyen egy búcsúzó gyerekgyógyász élete.
Sok búcsúajándék érkezett az elmúlt napokban
És hogy mi lesz most a nyugdíjas éveimben? Nagyon nehéz lesz gyerekek nélkül elképzelni a napokat. Az utódomnak azt ígértem, ha szükség van rá, visszajövök helyettesíteni. Van két kisebb unokám, őket is jobban tudom pátyolgatni majd, s bár nem vagyok nagy társaságba járó, talán színházba, hangversenyre, kirándulni is többször elmegyek – persze meglátjuk, mennyit szán még nekem a sors. Azt vallom, mindig pozitívnak kell lenni: nem mindenki jut el idáig, és én hálás vagyok, hogy ennyi időt megélhettem, eddig dolgozhattam és ilyen sok szeretetet kaptam.
