2019. július 19., péntek
Emília névnap

Csak még egy falatot a mama kedvéért!

Megvan a pillanat, amikor tulajdonképpen egyáltalán nem vagy éhes, de udvariasságból csak azért is lenyomsz még egy falat ételt a torkodon, nehogy a szeretteid megsértődjenek?

A válasz nagy valószínűséggel igen, még így látatlanban is.

Valahogy a magyar kultúrában az evésnek és az ételnek kitüntetett szerepe van, ami bőven túlmutat azon, hogy az alapvető igényeinket kielégítsük vele. Cukorkával és csokival jutalmazzuk a gyereket, és ha ünneplésről van szó – sikeres érettségiről/diplomaátadóról/születésnapról – az első gondolatunk általában akkor is az étel – szoros versenyben az alkohollal, de az egy másik cikk témája. Mintha a büszkeségünket és elismerésünket nem lehetne máshogy kifejezni, mint egy szelet dobos tortával.

És aztán ott van az étel mennybemenetele, amikor egy nagy tál marhapörkölt egyenlővé válik a szeretetünkkel. Imádjuk tömni a másikat a gondoskodás jegyében, mint a libát szokás, még akkor is, ha a másik köszöni szépen, nem kéri.

Nagy lelkesedéssel tukmáljuk egymásra a csirkemellett a családi ebéden, tízpercenként elmantrázzuk, hogy „egyetek még, hiszen alig fogyott”, titokban még egy dobozzal csempészünk a rántott húsból az unoka táskájába, hátha az a másik három teli doboz étel nem lenne elég a kollégiumban, és ha véletlenül nemet mond a zserbóra, mert már így is elég édességet evett aznapra, a biztonság kedvéért megkérdezzük, hogy egy kocka csokit nem kér-e. Aztán amikor sorozatosan nem választ kapunk, nagy dirrel-durral elvonulunk a konyhába, mert hát „milyen hálátlanok ezek, mikor egész nap azért robotoltam három fogással, hogy nekik legyen mit enni”. Na és persze, hogy igazán szép legyen a kép, egy óvatlan pillanatban alattomosan odaszúrjuk, hogy „nem ártana lefogyni drágám, mert az utóbbi időben igencsak elszaladt veled a ló.”

Keményebb pszichológusok erre azt mondanák, ez nem szeretet, csupán érzelmi zsarolás, mert ha az illető valóban szeretné az adott személyt, akkor nem a saját elégedettségét helyezné előtérbe – tudniillik, hogy megették a nagy gonddal készített főztjét –, hanem ténylegesen meghallgatná a másikat, és duzzogás nélkül elfogadná, hogy az most nem kér még egy kacsacombot vagy puszedlit.

Én ennyire messzire nem feltétlenül mennék, hiszen bizonyos szinten megvan ennek a mentalitásnak is a logikája: dédszüleinknek, de akár még nagyszüleinknek, szüleinknek is gyakran nélkülözniük kellet, és akkoriban egy nagy tál étel még valóban a gondoskodás jele volt.

Ma azonban szerencsére a legtöbb esetben más a helyzet, és az, ha csak önmagában az étellel tudjuk kifejezni a szeretetünket és félreértelmezünk, megsértődünk és mártírt játszunk, mert valaki ebben nem száz százalékig partner, már sokkal inkább egy diszfunkció. Egy olyan beidegződés, amit ideje lenne, ha elfelejtenénk, és rájönnénk, hogy erre sokkal jobb mód egy ölelés, néhány kedves szó, az, ha ténylegesen figyelembe vesszük a másik igényeit, mintha a saját elképzeléseinket próbálnánk meg ráerőltetni a másikra.