A hősök emléknapjának gondolata még 1917-ben, az I. világháború alatt fogant meg, 1924-ben pedig törvénycikkbe is iktatták, majd a bolsevik diktatúra alatt eltörölt ünnepet 2001-ben foglalták újra törvénybe. Brányi Mária ünnepi beszédében úgy fogalmazott, a jog által is sugallt emlékezés mindannyiunk kötelessége: a múlt eseményeit újra és újra el kell mesélni, hogy a jövő generációk is erőt és tartást, útmutatást találhassanak azoknak a hősöknek a sorsában, akik évszázadokon át helytálltak családjukért, végső soron a jövő Magyarországáért.
Az alpolgármester felidézte: a Magyar Királyi Honvédségnek egyik fontos ceremóniája volt anno a tiszti eskü, amely nem akármilyen szellemiséggel bírt. „Az ifjú hadnagyok kardjukat egyszerre kirántva azt kiáltották akkor:
„A hazáért mindhalálig!” E két szót kimondani sem lehet könnyű hittel, szívvel, meggyőződéssel, hát még tettekre váltani.
Pedig a magyar nemzet e nemzedékek áldozatvállalásának köszönhetően maradhatott fenn. Éppen ezért hiszem, hogy a hősi magatartás értékét minden korban fel kell mutatni, hogy el ne felejthessük, hogy ne csökkenjen az áldozat értelme és értéke, hogy a hazaszeretet egy olyan világban is példát mutasson, amely leginkább a gyors érvényesülésről szól.”
Barta Sándor ezredes, törzsfőnök arról beszélt, szerencsések lehetünk, amiért mi már egy békés korba születtünk, nem kellett megtapasztalnunk a háború borzalmait, s éppen ezért meg kell becsülnünk elődeinknek ezt az áldozatvállalását.
– A ma embere őszinte csodálattal tekint őseink áldozatvállalására, akik képesek voltak a legdrágábbat, az életüket adni a hazáért. A mi életünkben már nem adódtak olyan helyzetek, amikor meg tudtuk volna mutatni, milyen áldozatokra vagyunk képesek, és remélem, nem is lesznek ilyenek. Minden nehézség, küzdelem, probléma ellenére alapvetően nagyon szerencsések vagyunk, hogy ebbe az időbe és erre a helyre születtünk, hogy viszonylag békében élhetünk, és a háború csak egy múltra utaló szó, vagy valami, ami az országhatáron kívül esik.
Ugyanakkor megborzadunk, amikor egy emlékműre tekintve azzal a felirattal találkozunk, hogy a dicső múlt a nagyszerű jövőbe vezet, miközben a táblákon több száz elhunyt ember nevét olvashatjuk. Mert köztudott, éppen a nagyszerű jövőbe vetett hit okozta oly sokak halálát, és a hamis ellenségkép, amit a hegemóniára törekvő hatalmak hangoztattak. A 20. század poklában milliók vesztek oda, és az apokalipszisnek nem a józan belátás, hanem a totális vereség vetett véget. Mégis, az I. és II. világháború borzalmai ébresztették rá Európa népét, hogy nem egymással harcolva, hanem összefogva kell építenünk az áhított szebb jövőt. És ezért, a hősök halála nem volt hiábavaló. Hősök nélkül nincsen nemzet: történelmünk minden korszakát a hősök vitézsége ragyogta be – nélkülük már régen elpusztultunk volna.
Sokszor azonban, amikor e hősökre gondolunk, leginkább kivont karddal, elszánt arckifejezéssel képzeljük el őket. Ritkán gondolunk arra, hogy valószínűleg az ő válluk is meggörnyedt a terhek alatt, hogy ők is ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mielőtt vértanúk lettek: csöndesen élték munkás hétköznapjaikat, nevelték gyermekeiket, építették házukat. Ám amikor megszólította őket az idő, saját bőrükön tapasztalták, hogy senkire és semmire nem számíthatnak, maguknak kell cselekedniük.
Nem születtek hősnek, de amikor a hely és az idő megkívánta, talán félve, fázva, de felvállalták sorsukat. Nem tudjuk őket kárpótolni veszteségükért, nem tudjuk megjutalmazni bátorságukat, köszönetünket, hálánkat, tiszteletünket is csak sírjuknál tudjuk leróni. Annyival azonban tartozunk, hogy megbecsüljük nyugodt hétköznapjainkat, szabadságunkat, és hogy a sorsdöntő percekben nem felejtjük el, hogy életünk a haza életének egy pillanata is
– zárta gondolatait az ezredes.
Az ünnepség részeként, a hősi halottakért imát mondott Szabó György alezredes, református tábori lelkész és dr. Csernai Balázs atya is, a Petőfi Színház társulatának tagjai – Módri Györgyi, Máté P. Gábor és Kőrösi Csaba – pedig versekkel, dalokkal emlékeztek rájuk.
