Novics János neve ismerősen csenghet a veszprémi kulturális életben mozgók körében. A szerző bevallottan sokat köszönhet a Művészetek Házának és a Vár Ucca Műhely szerkesztőinek, Kilián Lászlónak és Fenyvesi Ottónak abban, hogy az írói pályára lépett, de a 2000-es években létezett Index Veszprémnek is, ahol szintén több írása megjelent.
Kisebb-nagyobb irodalmi próbálkozások után aztán idén jött el az a pont, hogy megjelentesse első regényét Hózentróger címen, bár ő a 133 oldalas irományt kevésbé neveznél regénynek, sokkal inkább elbeszélő prózának, egy regény ugyanis szerinte komplexebb világot igényel.
Novics János
Pedig a Hózentróger sem könnyed kis ponyva. Főhőse egy 16 éves, némileg kiábrándult kamasz, aki 1990-ben, a rendszerváltás nyarán mindent maga mögött hagyva – iskolát, nem túl szerető családját, barátait, és egy titokzatos szőke lánynak írt verseit – pár nappal a tanév vége előtt Ausztriába szökik. Autóstoppal indul útnak, a táskájában néhány váltás ruha, könyv, konzervek és cigaretta. Csövezni kezd, kényelmetlen helyeken alszik, gyötri az éhség, megküzd a változékony időjárással, miközben mindvégig kísérti a múltja. Menekül? Lázad? A szerelmet keresi? Vagy önmagát?
Novics János szerint leginkább utóbbi. Vajon meg tudjuk teremteni önmagunkat? – szerinte tulajdonképpen ennyi a kérdés az életben, de erről majd egy kicsit később bővebben. Érdemes tudni ugyanis, hogy a szerző majdhogynem egy életrajzi történetet tár elénk a Hózentrógerrel, az alapját legalábbis saját életéből származtatta, amit az írás során itt-ott átszínezett – talán már maga sem tudja, mit igen, mit nem.
„Azt szoktam mondani, hogy én kizsákmányolom a múltat. Gyerekkoromtól kezdve írtam naplót – ha épp nem verset írtam, akkor azt. Mivel így minden le van jegyezve, általában ezekből veszek ki egy-egy kis darabot, amiből aztán alkotok egy világot. Persze ez a világ közben lehet, hogy egészen más lesz, mint ami az eredeti pont volt, és közben bennem is összefolynak a dolgok, hogy mi hogyan is történt valójában. De onnantól kezdve szerintem mindegy is, mi volt a valóság és mi a fikció. Egyszerűen imádok azzal játszani, hogy saját dolgokat kreálok a múltból” – mesélte az estén.
Szóval a Hózentróger egyébként szándékosan névtelen főhőse (mert Novics János személy szerint rettentően unja, hogy mindenkinek van neve a magyar irodalomban) félig ő, félig fiktív, a megtörténtek félig igazak, félig elferdítettek. Mindenesetre a szöveg még így is rettentő személyes és őszinte, az egész pedig tűpontosan jeleníti meg a kamaszok lelkivilágát. Utóbbi az író szerint azért is van így, mert élete egyik legintenzívebb időszaka volt a kamaszkora, és ez az énje egy kicsit ma is ott él benne. Ami pedig az őszinteséget illeti, ő sosem félt attól, hogy nyílt és szókimondó legyen. „Én mindig is arra törekedtem, hogy a bennem lévő anyagot totálissá tegyem. Hogy erről ki mit gondol, az sosem érdekelt.”
A Hózentrógerben ezért aztán ott van egy kicsit a beat nemzedék íróinak szikársága, szenvedélyessége, miközben bár nem szándékosan, de kicsit a rendszerváltás hangulata is visszaköszön benne. Hiszen, még ha csak annyi is volt az író célja, hogy elmesélje a főhős útját, ahhoz, hogy megértsük az érzéseit, egy kicsit ki is kell tekintenünk.
Érdekes egyébként, mert annak ellenére, hogy fizikailag egy hosszú utat tesz meg a fiú, s lélekben is utazik közben, Varga Richárd szerint van az egész regényben egy csehovi tipródás, mintha sehova nem jutna el a srác. Novics János szerint ezzel nem nagyon tudna vitatkozni: nagy csattanót tényleg ne várjon az olvasó, hiszen ez nem egy szokványos történet, sokkal inkább magán hordozza az egzisztencialista művek jellemzőit.
Leginkább azért is, mert Novics János szerint az életben sem nagy történetek vannak. „Megtörténik velünk az élet, de közben valójában csak annyi változik, hogy kialakul a személyiségünk. És ennyi a történet: vajon meg tudjuk-e teremteni önmagunkat? Szerintem ez a legfontosabb kérdés. Mert szerintem – és ez talán egy meglehetősen negatív létfilozófia – nagyon nehezen találunk megértésre egymásban. Hiába azt mondjuk, sok a hasonlóság az emberekben, valójában mind egy különálló sziget vagyunk, és sosem fogjuk megérteni teljesen egymást. Ezért a legtöbb, amit megtehetünk, hogy megteremtjük önmagunkat.”
