Törvénytelenségeket tartalmaz a kormány által készített költségvetés – hát, ez nem az az információ, amitől leesem a székről. Egy ilyen hírnek viszont: „nem tartalmaz törvénytelenségeket a kormány által készített költségvetés”, az újságok címoldalán volna a helye. E kormánynak a törvénysértés lételeme, a büdzsé egyszerűen ezt tükrözi.
Nemcsak az ellenzék és hozzá közeli közgazdászok, de a köztársasági elnök és a Költségvetési Tanács (KT), e független állami szerv is tiltakozik ellene – eddig úgy tűnik, hiába. A KT szerint a büdzsé számos törvényes előírással ütközik. Kihagyták belőle az idei teljesüléseket, amelyek alapján a jövő évet tervezni lehetne; ráadásul az úgynevezett felülről nyitott kiadások közé soroltak olyan tételeket is, amiket nem szabad. A Pénzügyminisztérium minderre legyintett, mondván: az OECD-nek, valamint a hitelminősítőknek tetszik mindaz, ami a Fidesznek, Sólyomnak és a KT-nak nem. Ami persze nem igaz. A kormány által idézett szervek érdemben még nem elemezték a büdzsét – no, de az sem nagy hír, hogy a kormány hazudik. Most nézzük a dolgot őt magát.
Rendkívüli költségvetést kell készíteni – harangozta be ősszel a vaskos humorú kormányszóvivő, Szollár Domokos. Úgy is lett. Mint a tiltakozók rámutatnak, a büdzsé a reálisnál nagyobb adóbevételt tüntet fel, vagyis több elkölthető pénzzel számol, mint amennyi várható. Ennek rendes következménye a hiány, amiből viszont kevesebbel számolnak a várhatónál. Az így keletkezett anomáliát pedig úgy kezelik, hogy alulkalkulálják a kiadásokat.
Jövőre a kormány az eddigieknél is kevesebbet akar költeni közoktatásra, egészségügyre, kis- és középvállalkozások újraindítására, viszont tágra nyitja az államháztartást a baráti cégek előtt. Azt állítja Szollár: „több pénz jut társadalmi szolidaritásra és a munkahelyteremtésre. Az idei 97 után jövőre 117 milliárd forint jut az Út a munkához programra.” A társadalmi szolidaritást éppenséggel nem a kormány dolga előirányozni, s az sem túl megható, ha felemelik egy becsődölt, az önkormányzatoknak pluszterheket jelentő program kiadásait. A munkahelyteremtés pedig neoliberális nyelven az állami szektor további tönkretételét, s az ezzel párhuzamos korrupt privatizációt jelenti. A magyar gazdaság kétpólusú: van egy kisebb hazai és egy nagyobb külföldi tulajdonú szegmense, s a büdzsé az utóbbi megerősítését teszi lehetővé. Egészségügy, energiaellátás, oktatás és közlekedés terén az eddiginél is rosszabb gazda lesz az állam. Az ellátás akadozóbb lesz és drágább, égig ugranak a gyógyszerárak, kimaradhat a fűtés az iskolákban, további kórházakat kell bezárni, végképp szétesik a vasút. Aztán mindezt fillérekért lehet eladni. A „felülről nyitott” költségvetési tételekről év közben, törvénymódosítás nélkül, egyszerű kormánydöntéssel lehet határozni. Ide tartozik majd a beruházásösztönzési célelőirányzat is; magyarán annyi állami támogatást nyújtanak a multiknak, amennyit akarnak. Persze a költségvetésben bőven jut pénz szakértői programokra is, úgyhogy a szellemi holdudvar sem marad zsíros megrendelések nélkül.
Ami történik, várható volt. A kormány – ahelyett, hogy meghúzná magát, mielőtt leadja a portán a kulcsot – végidőszakában igyekszik végrehajtani az utolsó, nagy lenyúlást. Ki fogja ezt megakadályozni, és hogyan?
