Mennyire izgulsz színpadra lépés előtt? Teljesen más lehet, amikor egy kamerába beszélsz, s úgy szólítod meg az embereket, mint amikor a közönség valóban a szemedbe néz.
Sokkal nehezebb a színpadon megszólalni, más műfaj a kettő. A nézők reakciója azonnal elér hozzám, érzem, ha működik a dolog, de azt is, ha leül a hangulat és fagyosabb a közönség. Egyébként nagyon izgulok közvetlenül a színpadra lépés előtt, de amikor végre kimegyek, elmúlik.
Az igaz, hogy a szóban forgó estjeiden improvizálsz?
Így van, semmi sincs megírva vagy betanulva, néha előtte fel is teszem magamnak a kérdést, hogy mégis miről fogok majd beszélni, de végül mindig eszembe jut valami, abból kerekedik egy újabb történet, arról eszembe jut egy másik…
A te esetedben nem az a felállás, mint a színészeknél vagy zenészeknél, akik valamilyen művet visznek a közönség elé. Nálad az egyetlen alapanyag saját magad. Van benned bármiféle szemérmesség emiatt?
Nincsen, mivel a social mediában való jelenlétem is alapvetően az őszinteségről szól. Arról, hogy az ember ne szégyellje a könnyeit, az érzéseit, a nevetését, a jókedvét vagy a bánatát. Talán pedig azért tudok teltházas estéket csinálni, mert szórakoztató vagyok. Az emberek jól akarják érezni magukat, velem megtehetik. Nem vagyok sztár, nem is érzem magam annak, egyszerűen azt adom, ami igazán én vagyok. Műfaji meghatározást senki ne kérjen tőlem.
Miért kellene mindent besorolni valahová?
Ugye? Nincs műfajilag meghatározva, amit csinálok, mégis a fellépés időpontjának meghirdetése után négy-öt nappal elfogynak a jegyek az estjeimre.
Mit gondolsz, mennyi van még a Cyla-sztoriban? Hogy látod ennek a jövőjét?
Akárhogy is nézzük, a Cyla is termék. Az, hogy ezt meddig tudom csinálni, a menedzsmenttől is függ, ehhez speciel értek, hiszen abból élek, hogy másokat világhírűvé teszek. Tudom, hogy nem szabad hamar elhasználni az embert. Eddigi tapasztalatom szerint nem az a siker, ha az ember sok helyen ott tud lenni, hanem ha körültekintően választja meg a megjelenéseit. Ma úgy gondolom, engem nem fognak látni tortát dobálni, nem leszek ketrecbe zárva, noha az Ázsia Expressz kifejezetten vonz, bár most még nincs előttem a kép, hogy szerepelek benne. A celebeket a folyamatos médiamegjelenés tartja a felszínen, jómagam az értékközvetítésben hiszek, ami nem feltétlen jár folyamatos megjelenéssel. Jóval több felkérést kapok, mint amennyit láthatnak a nézők. Jobb, ha az embert szabad akaratukból követik és figyelik.
Ha számodra már semmi örömet nem adna a Cyla-sztori, akkor befejeznéd? Vagy csinálod, amíg igény van rá?
Nem fogok olyat csinálni, amit nem szeretek. Sosem kellett így tennem. Szeretem ezt az egészet, úgy hiszem, közben adok is valamit az embereknek. Ha mást nem, akkor derűt ebben a rendkívül depresszív és frusztrált világban. Nagy szükség van a jókedvre, a kikapcsolódásra.
Úgy tűnik, hatalmas a pörgés az életedben. Vannak a mindennapjaidban terápiás csendek? Milyen az, amikor Kajdi Csaba elcsendesedik?
Szerencsére vannak ilyenek. Az Insta-sztoriknál az a helyzet, hogyha kihagyok egy napot, akkor már keresik. Sok szép dolgot, sok szép helyet megmutatok a videóimban, olyanokat is, amiket más lehet, hogy csak általam láthat. Nem hagyhatom tehát abba, de figyelek arra, hogy maradjanak csendes óráim. Egyébként, amikor hazamegyek Franciaországba, és mondjuk egy hónapot kint vagyok, akkor igazán megtalálom azokat a pillanatokat, amire most rákérdeztél.
A számodra megdöbbentő közéleti témákhoz a humor eszközével nyúlsz. Ez neked is segít feldolgozásban?
Azt látom, hogy az emberek a humorral szeretik látni ezeket a történeteket. De ha úgy csinálnám, hogy számomra terápia legyen, akkor rövid és velős mondatokba fogalmaznám a dolgokat, mély indulattal. Most ugyanezt kicsit bővebben mondom, és inkább viccesen. De azt fontosnak tartom, hogy kiderüljön, mit gondolok.
Vannak, akik nem kedvelnek?
Nem nagyon foglalkozom ezzel, és valójában nem tudom, ki az ellenség, nem járok velük egy körbe. Éppen ezért fogalmam sincs, sokan vannak-e, de az sem zavarna, ha szembe jönnének velem. Ugyanakkor megértem ha nem vagyok szimpatikus azoknak, akikről kritikát fogalmazok meg, de ezzel együtt tudok élni. Egy ilyen kijelentés nyilván nem szimpatikus, talán bosszantó is sokaknak, én ezt teljesen őszintén így látom. Mindeközben tudom, hogy van bennem valami rettenetes elitista viselkedés.
Ha valakitől te is negatív megjegyzést kapsz, érzékenyen érint?
Egyáltalán nem.
Mi érint meg igazából?
Az igazságtalanság és a hamisság. Ezek kifejezetten. Ha viszont azt mondja nekem valamelyik celeb, hogy rohadjak meg: el tudok aludni éjszaka. Én képviselek egyfajta értékrendet, amit otthonról hozok. Biztos nem lehet könnyű alulról felküzdeni magad, de ne akarjuk másnak beállítani magunkat, mint amik vagyunk.
Előfordult veled olyan, hogy úgy érezted, magadhoz képest is átléptél egy határt a másokról alkotott véleményeddel, megjegyzéseddel?
Egy példára határozottan emlékszem, nem voltam túl etikus, méghozzá a siket Weisz Fannival. Egy róla szóló történetben elejtettem egy tapintatlan mondatot, ami akkor viccesnek tűnt. Arról a korszakomról beszélek, amikor még nem volt ennyi követőm, nem éreztem igazán a dolog súlyát, később ez megváltozott.
Tudsz bocsánatot kérni?
Határozottan. Egyébként Fannitól is elnézést kértem, sőt, az akkori párjától is. Finomodtam, változtam. Az elitizmus – amire már utaltam – valószínűleg onnan jön, hogy én egyetemre jártam, öt nyelven beszélek, a családomban rengeteg művész van.
Ha már szóba jött a család, és hogy ki honnan jön: volt benned gyerekként megfelelési kényszer, tudván, hogy körülötted sikeres emberek vannak?
Sose mondták meg, hogy milyen úton haladjak. Mindenben támogattak, az egyetemi tanulmányaimtól kezdve a nyelvtanuláson át... Arról szólt az életem, hogy én mit akarok. Tizenkilencévesen Amerikába mentem, szőke kisfiúként egy mondatot nem tudtam elmondani angolul. Rájöttem, nem csak a cuki szőke srác akarok lenni, tegyünk mögé tartalmat is. Portugálul is hasonló felindulásból tanultam meg, amikor kijártam Brazíliába, és észrevettem, nem tudok kommunikálni a környezetemmel.
Szerinted honnan az az akaraterő, amivel megvalósítod, amit kitűzöl magad elé?
Szerintem otthonról. A szüleim megtanulták, miként kell újraépíteni mindent, amikor semmid sem maradt. Példátlan akaraterő szükségeltetik. Hiába hibáztatod a rendszert, neked kell döntéseket hozni és helyre tenni az életed, mert te vagy felelős az életedért és a döntéseidért. Nem is baj: engem ne védjen meg senki, helyettem ne döntsön senki! Azt hiányolom a magyar társadalomban, hogy nem mer felelősséget vállalni, hanem mástól várja el.
Beszéljünk a modell szakmáról! Először is: mióta tudod, hogy az átlagosnál erősebb a szépérzéked?
Úgy hiszem, ez is otthonról jön. Igazi művészcsaládba születtem, a dédnagypapám egy híres festőművész volt, nagyon magas művészi körökben mozogtak a rokonaim, a korszakot meghatározó közegben. Szoros viszonyban álltak Kassák Lajossal, sőt, az egyik rokonom József Attilához is közel került. Az otthoni légkör kifejezetten nevelt engem a szépre. Rengeteg kiállításra jártam, tanítottak a dolgok el- és befogadására. A melegekben egyébként is erős a művészi hajlam, a kifinomultság, ami valamilyen formában felszínre is tör. Sok minden generálhatja ezt, például a fájdalom, a bántás, a kirekesztés.
Ugyanazt látod szépnek ma is, amit a kezdetek kezdetén?
A modell szakmában van a klasszikus szépség típus, ami hetvenéve is szépnek számított, és száz év múlva is annak fog. Ezek nem változnak.
Ki a jó nő?
Ez viszont már határozottan kezd elcsúszni. A nők alapvetően a férfiak igényei felé mennek, ami pedig a pornófilmekben látható női típus felé halad. Nem jó irány, a saját modellügynökségemben a természetességet keressük. A hosszú alkatú, nyurga, szép ajkú, érzékeny lányokat, akikben van valami különleges.
Mennyire van felelőssége a modell szakmának abban, milyen irányt mutat, hogy milyen szépség-ideálon nőnek fel a gyermekek?
Az a helyzet, hogy a social médiának köszönhetően egészen megváltozott ez a szakma. Régen a közízlés tekintetében nagyobb ereje volt, noha akkor meg azzal támadták, hogy túl vékonyak a lányok, és egészségtelen képet mutatnak. Ez mostanra annyit változott, hogy abból lesz modell, akinek sok a követője a közösségi oldalakon. Elárasztják a szakmát, alig számít, hogyan nézel ki, ha a social mediában jelen tudsz lenni.
Milyen hatással van a modell szakma a befutott lányok személyiségére?
Tagadhatatlan, hogy egy fiatal lányt elvakíthat a siker és az ismertség, az én kötelességem visszarángatni őket a földre. Bár velem szemben hiába mutatnak tisztelettudó viselkedést, amikor kilépnek az ajtón, nem tudom, hogyan játszák az eszüket, vagy sem. Sok lányt láttam elvérezni a személyisége miatt, pedig külsőre minden adottsága megvolt. Emellett pedig ma már nem elég a külső, ha a egy lányban nincsen kisugárzás, akkor nem fog tudni sikereket elkönyvelni magának. A közösségi média teljesen megváltoztatta ezt a szakmát, tehát el tudom képzelni, hogy azok a világhírű modelljeim, akik, ha ma indulnának, nem ugyanazt az ismertséget érnék el. A világ változik, ezzel számolni kell.
Hogy látod a saját jövődet?
Nem szeretnék tervezni, mert soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, és hiszek abban, hogy minden pillanatot meg kell tudni élni. Mesélek erre egy példát: a minap, amikor hazajöttem Franciaországból, amikor megérkeztem, felhívtam Zsuzsikát – a hölgyet, aki jár hozzám segíteni, ha nem vagyok otthon –, hogy megköszönjem, befűtötte a lakást egy nappal az érkezésem előtt. A szomszédja vette föl a telefont, abban a pillanatban vitték el a mentők, mert rejtett agyvérzése volt. Szerencsére úgy tűnik, már jobban van, de az ilyen esetek rádöbbentenek arra, hogy a nap minden percét ki kell használni. Nem szabad tervezni, élni kell.
Úgy élsz, mint aki tudja, hogy bármikor vége lehet?
Pont úgy. Addig kell szeretnünk, amíg lehet. Addig kell hálásnak lenni, megköszönni, megkérdezni, amíg lehet. Bármikor összedőlhet minden. Ennek ellenére azért úgy tervezem, hogy megélem az öregkoromat.
Ha a karrieredet nézzük, van benned bármiféle hiányérzet?
Nem tudok olyant mondani, amit akartam, de nem teljesítettem. Az Insta világot sem terveztem meg előre, nem volt ebben semmi tudatos felépítés, nem vártam szponzorokra. Egyszerűen csak azt tapasztaltam, hogy szeretik az emberek, amit csinálok. Nem az számít, hogy én mennyit profitálok ebből, csak az, hogy mennyit tudok adni. Ez a legfontosabb. Adni.
