Miként lett világjáró? Hogyan és mikor indult első nagy útjára?
Még a pandémia előtt, amikor már mindenki érezte, hogy valami vészesen közeleg, sokan várták a megváltást, valamiféle lelki töltést. Ismétlem, ekkor még nem volt szó a járványról, csak érezhető volt a vihar előtti csend. Ekkor utaztam ki egy csoporttal Srí Lankára, ahová később egyedül is visszatértem. Bejártam a szigetország harmincnégy városát, mondanom sem kell, hatalmas kaland volt. Közben persze értek meglepetések, csalódások, de kiismertem a helyet, így biztonságban mehetek vissza, ha úgy alakul.
Miféle csalódásra gondol?
Például, hogy katonaruhába öltözött férfiak idős német gazdag nőknek árulják magukat. Közben a valláson keresztül elvennék a pénzedet… Először csak kedves üzenetek érkeznek a telefonodra, hogy épségben megérkeztél-e, aztán hamar szembetűnik, hogy a közösségek tagjai egyszerre kapják meg ugyanazokat az üzeneteket. Később nyilván pénzt akarnak. De a mezítlábas élet, a huszonnyolcfokos tengervíz marasztalni kezdett. Azért az nem kellemetlen… Később éltem szerzetesekkel, az is tanulságos volt. Az elején levettek a lábamról, kiszolgáltak, kedvesek voltak. És bár nem értem a nyelvüket, a viselkedésüket hamar kiismertem: addig voltam érdekes nekik. Mindenkinek megmondanák, hogy mit csináljon, hogyan éljen, aztán finanszírozd nekik az étkezését, a gyógyszereiket. Tehát erős kint a buddhista manipuláció, de kiismertem a technikájukat, a viselkedési formájukat. Ráadásul tetézte ezt az is, hogy egy rövid hajú nő vagyok, aki ráadásul kiáll magáért. Voltak olyan helyzetek, amikor kezdett elfajulni a helyzet, még kémeket is küldtek utánam, magyarul nem tartották tiszteletben az emberi szabadságot. De bajom nem keletkezett semmiből.
A buddhizmusban csalódott ezáltal, vagy inkább az emberekben?
Az utóbbi. Ezek a „képviselők” távol állnak Buddha tanaitól, náluk ez nem a vallásról szól. Az egészen más világ.
Ezek után pláne érdekel, mi vonzza igazán arra a térségre?
Huszonnyolcfokos a tenger, a vérnyomás kiegyensúlyozottságáról ne is beszéljünk. Nagyon sokáig voltam röghöz kötött, most viszont szabadon utazhatok oda, ahová szeretnék. A férjem hat évig volt súlyos rákbeteg, az ágya mellett ültem gyakorlatilag évekig. Most már sajnos egyedül vagyok, de egy kézipoggyásszal a kezemben remekül tudom próbálgatni a saját erőmet. Szellemi szabadságharcossá válok ezekben a közegekben. És közben zúg a tenger, előttem a végtelenség… de tartottam például némasági fogadalmat is egy hónapig. Igaza van Szepes Máriának: az üres fecsegés a legnagyobb energiarabló tevékenység.
Csak magával beszélgetett?
Igen. Teljes figyelemmel befelé fordultam, vizsgáltam a folyamatokat, amelyek bennem zajlottak, igyekeztem távolságot tartani bizonyos érzésektől. Korábban ilyenre nem volt lehetőségem. Állandóan dolgoztam, folyton kifelé éltem, képtelen voltam töltekezni. A tranzit a kedvenc „helyem”: már elhagytam valamit, de még nem érkeztem meg. Olyan ez, mint az élet: valahol a senki földjén haladunk mind valamifelé.
Utalt rá, hogy aktívabb éveiben nem tehette meg mindazt, amit ma. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor ki sem látszott a munkából? Mi járt a fejében?
Emlékszem, hogy rendkívül céltudatos voltam. Híres akartam lenni, vágytam arra, hogy címlapokon szerepeljek. Harcolt bennem az ego és a valódi én dominanciája.
Amikor eljött a siker, megtudta élni?
Nem tudtam önmagam lenni, a kirakat-élet sosem önazonos. Folyamatosan mennem kellett nyilatkozni, fényképezkedni, forgatni, s nyilván ez az anyaság kárára is ment. Mire hazaértem, olyan fáradt voltam, hogy beszélni sem tudtam. Nem lehettem olyan mértékben jelen a gyerekeim életében, ahogyan kellett volna. Vannak színészanyukák, akik sikeresen tudják ezt csinálni. Én úgy éreztem, az extrém terhelés miatt az anyaság mellett végülis a sikert sem tudtam megélni. Vannak olyan sűrű évek, amikből alig láttam valamit. És ekkor már volt két gyermekem.
Hogyan kellett Linda szerepére készülnie?
A felkészülés hat hónap volt, napi öt órát edzettem. A fizikai igények magasan voltak. Senki se gondolja, hogy nem kellett többször venni az ugrásokat, rúgásokat, tehát nem volt egyszerű a forgatás sem. Úgy érzem, genetikailag a kamera előtt tudtam igazán kiteljesedni. Édesapám is úgy volt vele, mint én: a film volt a természetes közegünk, nem pedig a színpad. Számomra elég is volt ennyi, most igyekszem az egyensúlyt a helyére billenteni. Eddig csak kifelé fordultam, most szinte csak befelé.
Említette, hogy a sikert sem tudta igazán átélni. A forgatásokat azért élvezte?
Az elején hatalmas hurrá-élmény volt mindannyiunknak. Ma már más visszagondolni rá, jó érzés, ha odajönnek hozzám, és elmesélik az emlékeiket, benyomásaikat. Abban az időben – a sorozat hatására – rengeteg nő jelentkezett rendőrnek, ennek mi felhőtlenül örültünk. De például sokszor megkaptam a kritikát, hogy magamat játszom. Erre csak azt tudtam mondani, hogy ha elhiszik, hogy tényleg Linda vagyok, akkor elég jól csinálom. Egyébként volt benne olyan értelemben igazság, hogy közel állt hozzám Linda karaktere, noha én nem török-zúzok a hétköznapokban.
Igazából hogyan találta meg a szerep?
A gyermekeim édesapja írta a szinopszist, és ezt egyfajta udvarlásnak szánta nekem. Eleve szerepálmot jelentett, ahogy akkoriban sokan örültek volna ennek, és tudta, hogy a klasszikus balett az életem része volt, így már látta maga előtt a rúgásokat. Akkor még senki nem tudta, mi az a taekwondo. Előítéletből is akadt bőven: hogyan tudna ez a negyvennyolc kilós nő úgy viselkedni, hogy azon a szekrény méretű férfiak is elcsodálkoznak?
Tudja, mitől esett el azért az életben, mert a Linda ilyen elsöprő volt?
Konkrétan nem tudok szerepeket mondani, ugyanakkor az egész életemet meghatározta a film. Ha tudom, hogy ez így lesz, elgondolkoztam volna az ajánlaton. Amikor lefutott a nagy sikerszéria, már nem gondolkodtak bennem a rendezők. Bezzeg a sorozat alatt mindenki ráért telefonálni, hogy szívesen jönne dolgozni a filmbe. Aztán amikor vége lett, ezek az emberek is eltűntek körülöttem. De visszatérve egy mondat erejéig a sorozat társadalmi hatásaira: nem csupán rendőrnek mentek el sokan, de a sporthoz is sikerült kedvet csinálni. Továbbá sok olyan szellemi, spirituális üzenet is volt benne, amit talán meg sem lehetett nézőként fogalmazni, de közben mégis hatott rájuk.
Ma hogyan él? Azt már tudjuk, hogy sokat utazik…
Gyakran keresnek interjú kapcsán, de valóban: utazok, és próbálok megélni a nyugdíjamból. Kint ez is könnyebb. Komolyan gondolom, hogy elmegyek, talán már most ősszel. Rossz éghajlatra születtem. Srí Lankát mostanra töviről-hegyire ismerem, nálam már nem mernek próbálkozni a kintiek, többé nem vagyok préda. Szeretek a természetben lenni, figyelni a környezetet, a tengert, és szeretek befelé figyelni.
Ma mi jelenti számára az otthont?
A tranzit. Az úton levés. Az élet is ilyen…
Fotók: Balogh Kata
Archív fotók: Görbe Nóra
