A nyúl iyen jellegű karrierívének megértéséhez jóval a kereszténység előtti időkbe érdemes visszanyúlni. Az ősi társadalmakban a tavaszi napéjegyenlőség a fény és a természet ébredésének ünnepe volt. A germán és angolszász mitológiában Ostara – vagy Eostre – a termékenység istennőjeként uralkodott, akinek a nevét az angol Easter és a német Ostern szavak ma is őrzik. A legenda szerint az istennő egy átfagyott madarat úgy mentett meg a haláltól, hogy meleg bundás nyúllá változtatta, az állat viszont megőrizte madártermészetét, és hálából színes tojásokat tojt a megmentőjének. A sötét tél után a mezőkön felbukkanó, rendkívül szapora állat a korai ókori népeknél logikus módon vált az új élet és a kimeríthetetlen életerő jelképévé.
Ezek a pogány gyökerek az évszázadok során szép lassan beolvadtak az európai keresztény hagyományokba. A tojáshozó nyúl a tizenhatodik században jelent meg először a német írott forrásokban, egészen pontosan Elzász vidékén. A krónikák szerint a gyerekek izgatottan várták az Osterhase érkezését, aki a jól viselkedő kicsiknek festett tojásokat rejtett el a fűben. Ez a szokás egy játékos keretet adott az ünnepnek, és a lutheránus polgárság köréből indulva hamar népszerűvé vált. A tengerentúlra a kivándorló német családok vitték magukkal a szokást, ahol felismerve a gazdasági előnyeit, a tizenkilencedik századra már egy jól jövedelmező iparág épült a tavaszi dekorációk köré.
A magyar népi kultúrában a húsvét sokáig egészen másról szólt. A falvakban a testi-lelki megtisztulás, a locsolkodás, a víz éltető ereje és a hímes tojások domináltak. A magyar parasztember szemében a nyúl évszázadokon át egyszerű vadászzsákmány volt, vagy egyenesen a termést dézsmáló kártevő. Az áttörést a tizenkilencedik századi polgárosodás hozta el. A hazai városi elit élénken figyelt az osztrák és német társadalmi divatokra, így a bécsi szalonokból kiindulva a tojáskeresés megjelent a budapesti, majd a tehetősebb vidéki kúriák kertjeiben is. Az évtizedek múlásával a szokás lecsorgott a falvakba, és a huszadik század közepére a hazai paraszti kultúra is befogadta a húsvéti nyulat, ami azóta békésen kiegészíti a hagyományos locsolkodást.
Fortepan / Kieselbach Tamás
Viszont van egy másik, sokkal földhözragadtabb nyelvészeti magyarázat is az állat felemelkedésére. Kutatók szerint a német területeken élt egy császármadár-fajta, a Haselhuhn, amit a köznyelv röviden Hasel néven emlegetett. Ez a madár biológiailag teljesen indokoltan tojásokat rakott, amiket a böjt után előszeretettel fogyasztottak. A nyelvtörténészek úgy vélik, hogy az évszázadok során a Hasel elnevezés a szájhagyományban egyszerűen összemosódott a nyulat jelentő Hase szóval. Ezzel a váratlan nyelvi csavarral a madár tojásai hirtelen a nyúlhoz kerültek. Akár igaz ez a teória, akár utólagos próbálkozás a képtelenség feloldására, jól mutatja a hagyományok emberi formálhatóságát.
