A Thália Színház veszprémi vendégjátéka jókedvű és elegáns bizonyítéka volt annak, hogy a minőségi színházi élmény nem feltétlenül igényli a milliós díszletet, a trükkös látványparádét, sem a fékezhetetlen agyvelejű rendezők extremitásait. Elég három paraván, egy jól összerakott szövegkönyv, néhány kiváló színész; és a csoda megtörténik.
A darab karakterét a szerző felől a legegyszerűbb megközelíteni. Ivan Menchell véletlenül se író, az irodalom és a színház szellemtörténeti dilemmáival nem gyötri magát, ő a ’80-as évek Amerikájának egyik kedvelt stand up komedistája volt. Egyetlen jegyzett műve az 1990-ben bemutatott The Cemetery Club (A Temetői klub), amely viszont Broadway-siker lett, 1993-ban hollywoodi filmet forgattak belőle, a színházi változatot azóta is játsszák a világ számos országában. Tehát egy komédiás a mesélő, aki három özvegyasszony életét állítja színpadra kedvesen, bájosan, rengeteg humorral.
A barátnők minden szerdán találkoznak, közösen keresik fel férjeik sírjait, közben beszélgetnek, veszekednek, válaszokat keresnek az elveszett házasság, a magányosság kérdéseire. Doris sas-szerű figura, nyugodt, erős, fel sem merül benne, hogy új életet kellene kialakítania, neki már volt egy társa, az igazi, nem elgondolható, hogy máshoz kösse magát. Emlékeinek él, hűsége a sok éve halott férj iránt töretlen, végleges. Az ő antitézise Isabelle, a kikapós, kacér, férfira éhes vígözvegy, aki gátlástalanul, tolakodóan csap le minden flörtölési lehetőségre, a végső hervadás előtt még ki akarja élvezni az életet, a megszerezhető férfitesteket, ráadásul a bosszú is vezérli – férje gyakori hűtlenkedéseiért kíván revánsot venni. A két végpont között Ida az összekötő kapocs. A hódítás önmagáért való élménye nem vonzza, de élve eltemetkezni sem szeretne. Múltját megtagadni, elfelejteni nem tudná, miközben társra vágyik, biztonságra, berendezett életre, a barátnői sírpiknik (a szertartásos temetőlátogatás) számára kevés.
Ebbe a szisztémába, érzékeny egyensúlyba pottyan bele az ideális férfi, a temetőben összeszedett, jó egzisztenciával bíró, sármos özvegy, Sam – és az egyensúly borul. A rivalizálások, az erőlködések, a suta vallomások, megannyi komikus helyzet, ráadásul a képletbe belerondít egy fiatal nő is, aki (sokáig úgy tűnik) viszi a díjat a barátnők orra elől.
Bánsági Ildikó nagyhangú, közönséges Isabelle-je szikrázó erejű, eleven, szórakoztató. Hangjába annyi tűz, szenvedély és elfojtott vágy sűrűsödik, amennyivel csak erotikus művekben találkozhatunk, illetlensége mégsem kínos. Átüt a borításon a görcsös magamutogatás alatti szeretetéhség, az esetlen próbálkozások mulatságos kudarca.
Margitai Ági bölcs nagymami Doris-ként, egy Lenke néni a Szomszédokból, a sírt gondozza lelkiismeretesen, a dialógusokban a belső tartást, a hagyományos értékeket jeleníti meg, de nem unalmas, nem nyársat nyelt – az özvegybuliban lejtett fergeteges táncáért például óriás tapsot kap.
Ida a darab legárnyaltabb szerepe, és Egri Márta finom arányérzékkel, visszafogottan, csak időnként kitörve építi fel a vívódó, helyét kereső nő alakját, talán az ő játéka a legéletszerűbb.
Gálffi László könnyed belépői, vagány fésülködései, ügyetlen megtorpanásai (az udvarlásban) zseniálisak, Sam az ő megformálásában tényleg a vágyott, tökéletes férfi, nem idol, hanem a megbízható igazi a szomszéd utcából.
Négyük parádés együttműködését kíséri az ötödik szereplő. Nem lenne igazságos ledurungolni a fiatal nőt alakító Létay Dórát, mert szerepe kiegészítő jellegű, egydimenziós, talán nem is egészen testhezálló Létaynak. Miközben tény azért, hogy ő a halványabb pont a produkcióban, az általa alakított karakter durva nyomulása nem kap rétegeket, így a játék nem válik empátiásan befogadhatóvá, kedvelhetővé (ahogy Bánsági Ildikó túlhúzott magakelletése, kihívó gesztusai, erőszakossága viszont igen).
A Sírpikniket nem nyomja agyon a sok mondanivaló (nem nagyon van neki olyan), izgalmasságát a jól elosztott poénok, a helyzetkomikumok, a tízpercenként bekövetkező, kiszámított fordulatok adják – mégis élvezhető, nem olcsó szórakozásként adja el magát. (Ahogyan végül a világi Isabelle lesz Doris sírjának gondozója, ő maga válik Dorissá – az szép, megható.) Parti Nagy Lajos nyelvi játékoktól izmos, remek fordítása (a Sírpiknik címet is ő adta hozzá a produkcióhoz) megemeli a dramaturgiát, ami pedig már önmagában is szimpatikus: úgy képes az öregedésről, az elmúlásról érvényes felismeréseket megfogalmazni, hogy közben nem szomorít el – a Sírpiknik belenevet a halál szemébe.
Az élő kultúra egyik kulcskérdése az érdeklődés fenntarthatósága, a fogyasztói igény alakulása a kulturális produktumok vonatkozásában (ennek az igénynek az aktuális hanyatlása, hiánya). A Thália Színház mostani veszprémi vendégjátékának legfontosabb szervezési kérdése meg az volt, hány pótszéket lehet még betenni a nézőtérre anélkül, hogy megszegnék a tűzvédelmi előírásokat. Sikernek hívják, gratulálunk!
