Színház a mi szórakoztatásunkra jött létre. Ezért teljesen fordított életet élnek a színháziak. Mikor a civil élet pihen, abbahagyja a munkát, ők elkezdik, vagy pontosabban folytatják.
Embert próbáló világ. Néhány hét alatt kell megteremteni egy új alkotást, értelmezni új érzéseket, élethelyzeteket, belebújni egy teljesen idegen emberbe, érzelmeket reprodukálni, sírni, nevetni, élni, meghalni. És mindezt az adott napon, az adott pillanatban mindig kellő színvonalon előadni. Ez lehetetlen érzelmek, feszültségek nélkül. A robbanások, a veszekedések, az egymásra találások, a gyors szerelmek, a szakítások, melyek a falakon kívül biztos értelmezhetetlenek, a színházban mindennaposak. Hozzátartoznak ehhez a fordított világhoz.
Sokan laza, kötetlen munkahelynek gondolják a színházat, ahol mindig történik valami érdekes. Tény, hogy ott mindig történik valami, mert kell, mert új és új darabok jönnek egymás után, új és új élet- és próbahelyzetek következnek be. De egyáltalán nem laza hely, mert időre, percre, másodpercre pontosan stimmelnie kell mindennek.
A színész önmagával dolgozik – a testével, a lelkével, az emlékeivel, a képzelőerejével. Önmagát adja, amit mi elfogadunk – vagy nem. Itt mindig az adott pillanatnak kell megfelelni. Abban a percben, amikor a színpadon van, nem számít a tegnap és a holnap, csak az adott pillanat. Akkor kell neki a legjobbnak lenni. Óriási teher, óriási elvárás, ami koptatja a színészt, mint az éjszakai munka. A színpadon teljesen egyedül mérettetik meg, miközben számos embertől függ a sikere: rendezőtől, kommunikációs szakembertől, dramaturgtól, öltöztetőtől, kollegától, művészeti vezetőtől.
A színész – aki a legfontosabb egy színházban – sokszor a legtöbbször változó tényezője a színháznak. Sokszor mennie kell, mert új igazgatója lesz az intézménynek új koncepcióval…, mert az igazgatója szerint nem olyan jó már…, mert nem bír már megújulni…, mert túl jól érzi magát… Mert menni kell. Jönnek, mennek, és talán ez nekünk, nézőknek jó. Hiszen új színészek mindig frissítik a teátrum arcát.
Elmennek, de sokukra emlékeznek falakon belül, kívül egyaránt. Mert képesek voltak nyomot hagyni. Emléket, élményt adni.
(Heti Ügy-kontrollunkban három, korábban a Veszprémi Petőfi Színházban dolgozó színészt kérdezünk életük alakulásáról.)
