A honfoglalás korától napjainkig tartó időszak katonai díszegyenruháiból válogatott össze szép kollekciót Tóth István és Tatai Tamás. A veszprémi Méretes Szabóság honvédelmi érdemérmes alkotói a számos rendkívül igényesen kidolgozott katonai viselet mellett csodálatos női díszruhákat is bemutattak a tárlaton.
Brányi Mária
Az 1848-as szabadságharc, mint történelmünk meghatározó eseménye, identitástudatunk egyik alapköve – fogalmazott Veszprém alpolgármestere, Brányi Mária a kiállítás megnyitóján. A magyar szabadságharc a ’48-as forradalmi hullámból egyedül jutott el a sikeres katonai fellépésig, melynek eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mit az, hogy csak a cári Oroszország haderejével lehetett legyőzni. A márciusi ifjak a forradalom igazi célját a Kölcseytől átvett két szóban fogalmazták meg: haza és haladás. A magyar haza évszázadok óta valamely nagyhatalom elnyomása alatt állt, ezért a reformkor emberei szabadságra és függetlenségre vágytak. A haladást pedig az ország népe is igényelte, mivel azokban az időkben az ipar teljesen elmaradott volt, pedig a haladás egyik záloga már ekkor is az ipari fejlődésben rejlett. Az utókor kötelessége, hogy megemlékezzünk a katonákról, akik sokat tettek hazájukért, most pedig jelölt vagy jeltelen sírokban nyugszanak, s ezt továbbadjuk az utánunk jövő generációnak – zárta köszöntőjét az alpolgármester asszony.
Szücs József
A tárlatot Szücs József mérnök ezredes nyitotta meg, akitől komoly kiképzést kapott a közönség az egyenruhák történetéről, kiegészítőik jelentéséről. A katonai egyenruha viselése közösséget teremt. Az egyenruhák viselését a reguláris hadseregek megjelenése óta meghatározott szabályok és előírások rögzítik. Azokban a helyzetekben ugyanis, amikor egy-egy döntésen emberéletek múlhatnak, nagyon fontos, hogy mindenki rögtön tisztában legyen azzal, hogy ki az, aki a parancsokat adja, s ki az, aki végrehajtja. Napjainkban az egyenruháknak téli és nyári változata is van, s megkülönböztetünk gyakorló, társasági és díszöltözeteket is. Magyarországon a 17. századig – az adókból fenntartott állandó hadseregek megjelenésének idejéig – a katonák a kor és a vidék jellegzetes ruhadarabjait viselték. Csak a fegyverek és a felszerelés különböztették meg őket a civilektől. A császári és királyi hadseregekben – amelyeknek a magyar haderők is részesei voltak – az ezredek fegyvernemeiken belül is eltérő viseletet hordtak. Ezekre mindig az adott kor polgári viseletének divatja nyomta rá a bélyegét. A harcászati technikák megváltozása miatt a mai kor katonai trendje már a terepszíneket kedveli. Abban az időben viszont a színeknek fontos kommunikációs szerepük volt a kézzel vezérelt csatákban. A hadvezéreknek a lőporfüst borította csatatereken is fel kellett ismerni saját seregeiket, s persze az ellenséget is. A forradalom idején többször előfordult, hogy a császári és a császári készletekből felszerelt, de magyar oldalon állók összekeveredtek, s ez megnehezítette a kötelékek rendezését. A ruhák sokszínűségét sokszor a kényszer szülte. Abban az időben, amikor szó szerint nem volt se pénz, se posztó, sokszor abból az anyagból varrták őket, amiből éppen a legnagyobb készlet állt rendelkezésére.
Ma a katonai viselet az egységesítés felé halad, a gyakorlóruha (a rangjelzéseken kívül) egységes a legénység és a tábornoki kar számára is. 1848-ban a magyar Hadügyminisztérium megalakulása után a kormány elrendelte, hogy a csapatok vegyék fel a nemzeti színeket. Ez a csákórózsára, az altisztek kardbojtjára és a tisztek tábori övére vonatkozott. A honvédsereg egyenruhái a hosszított, magyaros szabású atillák általánossá tételével is kifejezték a különbözni vágyást a császári hadsereg derékban szabott, frakkszerű egyenruháitól. Amikor erre nem tellett, egyszerűen lenyisszantották a frakk szárnyait, s a kapott ruhadarabokat magyarkának nevezték. Érdemes odafigyelni a viseletek mellett a kiegészítőkre is – hívta fel a figyelmet Szücs József –, mint például a huszárcsákóra, melynek színei és díszítése nem csak az alakulatot és a rangjelzést jelölték, amelyek a kor polgári civil divatja miatt lettek ilyen magasak. A pitykés rézgombokra – melyek tisztításához a katonák málhazsákjában külön felszerelés: kefe, agyag és rongyocska tartozott. A kardbojtokra, melyek a díszítés mellett a rangjelzést jelentették egyben; a zsinórozásra, amely nem csak a gombolást szolgálta – hiszen az akkori magyar ruhákon nem volt gomblyuk –, hanem némi védelmet is jelentett az ellenséges kardcsapásokkal és szúrásokkal szemben. A kabátok díszes kézelőire, mely viselését még Mária Terézia rendelte el, a rossznyelvek szerint azért, hogy délceg magyar vitézei ne a kabátjuk ujjába töröljék az orrukat.
Miközben a kiállítást nézik, gondoljanak azokra az emberekre, akik ilyen, és ezekhez hasonló egyenruhát hordtak, a lelkes és idealista márciusi ifjakra, akik a haza hívó szavára, a szent szabadság oltalmára fegyvert ragadtak. A sorozott honvédekre, paraszt- és iparos legényekre, akik rövid kiképzést követően hamar a csatatéren találták magukat. És a gyönyörűen elkészített ruhák mögött érezzék az átázott posztóruhák szagát, a lőpor kesernyés illatát, hallják a csatába hívó trombita érces hangját, a dobok pergését, kardok pengését, a bakancsos lábak dobogását és a rongyos honvédzászlók csattogását a szélben – érzékeltette a korabeli csaták légkörét zárszavában Szücs József.
A mérnök ezredes által lefestett hangulatba Baksa Kata népdalénekes széki népdalcsokra segített belemélyedni.
