Merthogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Tolnai Ottó kortárs versét mutatta be a VMK-ban szerdán.
„most ölelgeted a radiátort, mint egy hárfát, én nem vagyok hárfa, és nem vagyok hársfa, mondta a halál...”
Szeretnék függöny lenni a VMK-ban. Vajon mi mindent átélhettek, láthattak, hallhattak azok a leplek? Mennyi-mennyi költészetet, lírát, finomságot belélegezhettek, őrizhetnek a porral együtt. Verssorként akarok úszni a lámpák fénye körül és ragyogó zöld jelzőként ringani a metrum tajtékos taraján.
Irigylem a szabadkaiakat – hogy van nekik egy Kosztolányi Dezső Színházuk. Irigylem őket, mert csupa olyan előadást láthatnak, ami érvényes, mának szóló, útkereső, ízes és színes (www.kosztolanyi.org). Vajon járnak-e színházba az emberek ott? És ha igen, kik és hányan? Jó srácok a szabadkaiak, fiatalok, szépek, lehetőséget kaptak – és élnek is vele. Elhoztak egy előadást nekünk, szívük kicsiny virágát elénk lehelik a porondon. Hogyan fogadja vajon a „magyar” közönség? Tetszik-e, avagy sem?
A közönség vegyes. Ki muszájból, ki érdeklődésből érkezik: butácska középiskolások, küldetéstudatos pedagógusok, intelligens egyetemi oktatók és okoskodó tanítványaik, különféle művészek és művészetpártolók, városvezetők, Délvidékről ideszakadtak, tudósítók, és szimpla nézők is vannak szép számban. Köztük maga az író, Tolnai Ottó. Valóban élő legenda ő – gondolkodtam a taps alatt: milyen lehet a saját írásunkat színpadon látni? Vajon részese-e a sikernek, fáj-e neki az értetlenség, mennyire a lénye része ez az előadás?
Jönnek-jönnek az emberek, mert megjelenni (tudni) illik, de vajon ismerik-e a szerző munkásságát? Kedvelik-e? Mit várnak ettől az estétől? Gyanítom, akármit is kívánnak, nem azt kapják. Egyszerűen mert ez a vers (?), írás kozmikusabb, megfoghatatlanabb, avantgárdabb annál, mintsem befogadni képesek lennénk elsőre, és erre még ráfejel az előadás is a maga színházi eszközeivel.
Az alkotók (rendező: Urbán András) minden eszközt bevetve, önmagukat szinte szolgaian alárendelve a leírt szövegnek szülik meg szóról szóra, képről képre A kisinyovi rózsa című előadást. Minden egyes kép meg van komponálva, és – bár az ilyesfajta kortárs szöveg csábítana rá – semmi sem öncélú, a képi világ az írott műnek rendelődik alá, és azon keresztül tárják elénk Tolnai Ottó költői világát. „Az előadás utáni maradék a színpadon szalma, agyag, evőeszköz, csipkék, virágföld, valami fehér por (só? cukor? más?), nyolcvan darab tükör, tizenkét darab flamingó, tizenhárom darab cintányér, nulla darab rózsa” – írja Markovics Annamária a szabadkaiak előadásáról szóló kritikájában. Mindez teljes, önálló egész világot alkot. És só, ha jól sikerült szájról leolvasnom, akkor a cintányérokra fölülről lecsorgatott anyag a só, barátaim.
A színészek (Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Buza Ákos, Mikes Imre-Elek) nem különlegesek, hanem egyszerűen jók, a rendezői koncepciónak megfelelően sokszor pusztán egy-egy hanggal, hanghordozással jellemeznek kiválóan egy mindenki számára ismerős, mégsem közhelyessé váló figurát.
Jó példa ez a produkció arra, hogy hogyan lehet és kell irodalmi művet színpadra vinni, tisztán, az eredetit maximálisan tiszteletben tartón. Emellett a látványelemekkel és a pontosan artikulált szöveg fontos tartalmainak kiemelésével láthatóvá, plasztikussá válik az eredeti, és közelebb hozza hozzánk a kortárs (vajdasági) irodalmat. Táplálék volt ez az előadás ezekben az ínséges időkben.
Az előadásról nálam jobban-szebbet írt Kovács Fruzsina, kérem, olvassák el: http://www.kosztolanyi.org/Sajto/408, mert:
„a száraz rózsa
kizöldül
ó ne legeld le kis szamár
az emberek kezébe került
a világ
ó mi lesz?
mi lesz?
ELEJTIK.”