Heti Ügy-kontrollunkban Veszprém újdonsült kitüntetettjeit mutatjuk be olvasóinknak: az város új díszpolgárát, és három Pro Urbe érdemérmet kapott polgárát. Elsőként a Dr. Markó László professzor úrral készült interjúnkat olvashatják.
Dr. Markó László
Dr. Markó László a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Dolgozott a MÁFKI-ban, volt a Veszprémi Vegyipari Egyetem szerves kémia tanszékének vezetője, a MÜKKI igazgatója, az Akadémia kémiai tudományok osztályának elnöke, a VEAB elnöke – jelenleg nyugdíjas professor emeritus. 2011 márciusa óta Veszprém díszpolgára. Egyetemi kis szobájában életútjáról beszélgettünk.
– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
– Hogy mi szerettem volna lenni egészen kicsi koromban, arra nem emlékszem. Édesapám orvos volt, ő szívesen vette volna, ha az orvosi pályát választom, és igyekezett is az érdeklődésemet ilyen irányba terelni, de elég korán belépett az életembe a kémia. Csupán egy zavaró körülmény jött közbe, ugyanis nagyon megszerettem a geológiát – de döntöttem, a voksot a kémia mellett tettem le, és a geológia mint hobbi maradt meg az életemben.
– Hol végezte iskoláit?
– Édesapám eredetileg az angol nyelvű sárospataki gimnáziumot nézte ki nekem, de az nagyon messze volt Budapesttől, így a Reichsdeutsche Schule-ba, a német birodalmi iskolába íratott be, ahol a magyar irodalmon, történelmen és földrajzon kívül az összes tantárgyat németül tanultuk. Félreértés ne essék, nem náci szellemben neveltek minket. Ennek nagyon egyszerű oka volt: azok a német általános és középiskolai tanárok, akik nem lelkesedtek a náci ideológiáért, szívesen jöttek Budapestre tanítani – így mégis messzebb voltak a tűztől. 1944 őszén lettem 16 éves, amikor megjelentek a nyilas plakátok, hogy a fiataloknak be kell vonulniuk. Édesapám Budapesten egy kis alapítványi kórház igazgatójaként dolgozott, ennek köszönhetően bekerültem a kórházi laborba, mint hadiüzembe – így vészeltem át azt az időszakot. Pár hónapos kihagyás után, 1945 tavaszán a budapesti Református Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, és 1947-ben érettségiztem.
– A gimnázium után gond nélkül felvették az egyetemre?
– Szerencsémre még 1947-ben bekerültem a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára – egy évvel később, a származásom miatt, ez már elég nehéz lett volna. Az 1948-as hirtelen irányváltás első jele az volt, hogy a 160 felvett diákból 80-at megbuktattak az első félév végén, ám ’48 tavaszán azt láttuk, hogy a kiesettek is megjelentek a következő szemeszterben – mert kellett a sok fiatal mérnök. Az egyetemi éveket nem nevezhetem problémamenteseknek, minden héten volt például „Szabad Nép félóránk”, amikor felváltva kellett politikai előadást tartanunk – ezeket egy-egy oktató vezette, aki általában ugyanannyira szenvedett, mint mi. Vigyázni kellett, mit mondunk és teszünk, de végeredményben senkit nem zártak ki a szabadszájúsága miatt a karról – annyira szükség volt a mérnökökre. Emellett megvoltak a jó baráti körök, akkor kezdődött a szerelmem a barlangkutatással. Tehát jól éreztük magunkat, éltük az egyetemisták életét, ott voltak a lányok, nyaranta táborozni mentünk, szénapadlásokon aludtunk…
– Hogyan kerül a MÁFKI-hoz?
– A harmadik évben az utolsó vizsgám után hazamentem, ledőltem a díványra, kinyújtóztattam magam és – mivel azon a nyáron nem volt gyakorlatunk – csak arra tudtam gondolni, hogy végre itt a szabadság… – amikor megcsörrent a telefon. Egy barátom hívott, aki akkor a MÁFKI-ban dolgozott (a Magyar Ásványolaj és Földgázkísérleti Intézet a Műegyetem kémiai technológiai tanszékének néhány laboratóriumában kezdett megszületni), és megkérdezte, nincs-e kedvem nyáron csatlakozni hozzájuk. Abban a pillanatban felismertem, hogy ha odakerülök, akkor talán az egyetem végén is visszatérhetek a MÁFKI-hoz, és kutatómérnök lehetek. Így elvállaltam, nem is nyaraltam semmit, de kaptam egy laboránst és egy teljesen önálló feladatot. Akkoriban a hamvasan kibontakozó magyar kémiai ipari alapkutatások időszakát éltük.
– Mikor telepedett le Veszprémben?
– Az első beszélgetésen főnököm, Berty József föltette a kérdést: hajlandó vagyok-e lejönni Veszprémbe, ugyanis 1951-ben ide költözik a MÁFKI. Egyből igent mondtam. Miért? Kaptam saját témát, egy egyszobás, összkomfortos lakást, tisztességes fizetést, 1200 forintot – amikor a lakbérem 40 forint volt havonta – tehát saját egzisztenciát teremtettem. A lakásban többször hárman is éltünk, ugyanis befogadtam a barátaimat – azzal a feltétellel, hogy ha nősülök, azonnal kiköltöznek.
– És mikor következett be a nősülés?
– Elég gyorsan, 1953-ban, de egyáltalán nem bánom, mert szerencsére elég szép családot sikerült összehoznunk feleségemmel. Bernadett egy évvel utánam érkezett Veszprémbe, mint technikus. Elsőként hozzám osztották be néhány napra; tetszett nekem, mert olyan vidám, cserfes, rámenős teremtés volt. Bimbózó kapcsolatunk rövid időn belül házasságba torkollott, ’54-ben és már meg is született első gyermekünk. Az intézeti kutatás mellett, 1963-ban némi csikorgás után végre sikerült megszereznem a kandidátusi fokozatot.
– Merthogy?
– Merthogy nem voltam elég jó elvtárs. Kétszer utasították vissza kérelmemet azzal a hivatkozással, hogy csak „az kaphat tudományos minősítést, aki aktívan támogatja a szocializmus építését”. A második elutasítás után az Akadémián egy hölgy – a kémiai tudományok osztályáról – beszélt a MÁFKI igazgatóhelyettesével, aki nagy pártfunkcionárius volt, hogy olyan jellemzést írjanak, ami segítheti az eljárás engedélyezését. Úgy látszik, az igazgatóhelyettes is belátta, hogy nem árt, ha az intézetnek van még egy fiatal tudományosan minősített szakembere, így ’63-ban megszereztem a kandidátusi fokozatot. Később ’65-ben teljesen váratlanul kerültem az egyetemre.
– Ismét egy telefon?
– Pontosan. Polinszky Károly miniszterhelyettes – az egyetem alapítója – keresett meg, hogy a szerves kémia tanszéken megüresedett a tanszékvezetői állás, és többek között rám is gondoltak. Azt ajánlotta, menjek át a tanszékre tanszékvezető egyetemi docensnek, emellett az Akadémia által alapítandó petrolkémiai kutatócsoport vezetését is megkapom. Elvállaltam – 37 éves voltam. Elég kemény évek következtek, mert közben azért a MÁFKI-ban is dolgoztam – a péti kísérleti üzemet építettük– emellett irányítottam a tanszéket, előadásokat tartottam, és még ott volt a fokozatosan duzzadó létszámú kutatócsoport is.
