A Pannon Egyetem Neveléstudományi Intézete és a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola háromnapos Burnout avagy kiégés (megelőző) tréningeket tart négy időpontban pedagógusok számára. Az eseményt a főiskola részéről dr. Albert József szociológus és Bálint Bánk pszichológus, az egyetem részéről pedig Bognárné Dr. Kocsis Judit nyitotta meg.
A húsz órás tréningeken résztvevő pedagógusok 12-13 fős kiscsoportokban beszélik meg a kiégéssel kapcsolatos legfontosabb mentálhigiénés és szervezeti kérdéseket. Az öndiagnózisokban feltárult tipikus problémákat adekvát énerősítő és stresszoldó gyakorlatokkal, célirányos megküzdési stratégiák segítségével próbálják csökkenteni, a megújulást előmozdítani.
A Burnout avagy kiégés (megelőző) tréningről
Kiégés valószínűleg régebben is volt, de a kiégés tünetegyüttes tudományos fogalma viszonylag új keletű, az 1970-es évektől került az érdeklődés középpontjába, majd azt követően indultak meg a kutatások és a tudatos megelőző, valamint a gyógyító tevékenység is. Az elnevezés Herbert Freudenbergertől származik (1974), aki szerint „ez a szindróma krónikus emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”. A kiégés tehát olyan folyamat, amelyben a stressz és a hajszolt munka hatására a hajdanában elkötelezett szakember eltávolodik munkájától. Nagyon egyszerűen fogalmazva a kiégés=kimerülés, mégpedig egyszerre több területen.
A kiégés tüneteit kezdetben nem a tanárokon, hanem a kifejezetten segítő foglalkozásúak; orvosok, ápolónők, szociális munkások körében figyelték meg. Később a fogalmat kiterjesztették azokra a humán foglalkozásúakra is, akik között kommunikáció zajlik (rendőrtisztek, bírák, papok, pedagógusok, stb.), illetve akiknél olyan tartós emocionális terhelés történik más emberekért, amely intenzív erőfeszítést igényel.
A kiégés folyamatának több jól elkülöníthető szakasza van. A kutatók szerint többnyire 4 vagy öt fázis követi egymást, az első az idealizmus szakasza, amikor a tanár még lelkesedik a munkájáért, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik, irreális, idealisztikus elvárásokat támaszt magával szemben, a határok feloldódnak a privát és a szakmai tevékenység között. Ezt követi a realizmus fázisa, amikor még jelen van a szakmai elköteleződés, a kollégákkal való kooperáció, megfelelő a távolságtartás és a részvétel aránya, megvalósul a kreativitás és a nyitottság. Ez jelentheti a kiégés megszakítását, de ennek „alternatívájaként” következhet a stagnálás vagy kiábrándulás fázisa. Ennek jellemzői, hogy jelentősen csökken a lelkesedés és a feladatorientáció, az együttműködés. Empátia helyett előtérbe kerül a tekintélyelvűség. A tanár megkérdőjelezi önmaga számára a hivatása hatékonyságát, kollégái egyre inkább idegesítővé válnak számára. Ezt a szakaszt követi az apátia fázisa, amikor csökken a teljesítőképesség, az érdeklődés és a nyitottság, beszűkülnek az emberi kapcsolatok. Végül a frusztráció fázisában megjelenik az apátia, mint a frusztrációval szembeni védekezés. Megromlik kapcsolata kollégáival, ellenségessé válik, kerüli a velük való találkozást és interakciót. A szakmai munka rutinná és sematikussá válik, az embereket tárgyként kezeli (deperszonalizáció). Mint egy örvény, amely egyre mélyebbre sodorja áldozatát. Nagy kérdés, hogy miként lehet kikerülni az örvényből, hogyan szakítható meg a kiégés folyamata.
Itt is, mint az élet oly sok területén, az optimális megoldás a megelőzés, vagyis a prevenció. Idejében fel kell ismerni a leselkedő veszélyeket, a kiégés tüneteit. Sokat tehet a megelőzésben az oktatási kormányzat, a helyi önkormányzatok és az iskolavezetés. A megfelelő anyagi és tárgyi feltételek, a reális felső elvárások, az autonómia, a szakmai fejlődés lehetősége, nyílt kommunikáció a tanárok és az irányítók között, a jó munkahelyi légkör jelentősen csökkenthetik a kiégés veszélyét.
A képzés az „A közép-dunántúli régió pedagógusképzését segítő szolgáltató és kutatóhálózat kialakítása” című TÁMOP 4.1.2/B projekt részeként valósult meg.
