Leült a helyemre, az arcátlan... Pedig ott én szoktam. Minden csütörtökön, amikor a városba indulok. Elöl nem maradok, az nekem nem kell. Egy hölgy feláll, átadná a sajátját. Köszönöm kisasszony, inkább állok, inkább megvárom, míg az a fiatalember észrevesz. Az udvariatlan...
Nem is figyel, pedig látja, hogy öreg vagyok. Nehezen állok... Nézem. Hátha észrevesz, és akkor tudni fogja, hogy az az enyém. Ott én ülök, minden csütörtökön. Az én helyem. Az arcátlan...
A megállóban még jól neveltnek tűnt. Öltönyt visel, biztos fontos ember. Fontosnak hiszi magát. Bezzeg az én időmben, akkor még nem volt mobiltelefon, meg technika, nem értem én ezeket az új dolgokat. Az rontja el a fiatalokat. A sok italozás, meg a paráználkodás, meg az éjszakába mulatozás, az!
Az úr a másik oldalon, megkérdi leülnék-e. Ó nem! Nagyon kedves, de inkább állok, inkább még várok, inkább nézem, hogy rájöjjön, az arcátlan, a neveletlen, a parázna. Az az én helyem! Az enyém! Minden csütörtökön...
Már csak két megálló, leteszem a táskám magam elé, ide a székre. Vágta a tenyerem. Nyugdíjas vagyok, alíg állok, ezt látja ő is, de miért nem enged? Majd én megmutatom neki, ha a szüleitől nem tanult jómodort, majd én! Ott csak én ülhetek! Az arcátlan!
Már megint egy lámpa, megint piros. Nem szeretem ezt a sofőrt. Nem tud vezetni, mindig fékez, pedig látja, hogy még állok. Fiatal ő is, arcátlan, mint a többi! Mint mindenki! Mint mindenki, aki nem rám figyel. Neveletlenek...
Elegem van, már csak egy megálló, hát nekem kell szólni mindenért? Az az én helyem! Ott én ülök! Minden csütörtökön...
Elnézést, arcátlan fiatalember! Menjen, tisztuljon arrébb a helyemről! Az enyém!
Most megtanítottam a jómodorra! Végre felállt! Végre itt ülhetek, a helyemen. Végre megérkezett a busz. Végre leszállhatok. Arcátlanok!
