Nagy megpróbáltatáson vannak túl a Pannon Várszínház fiatal
színészei, s persze velük rendezőjük és koreográfusuk is. A Boldog idő talán az
utóbbi idők egyik legnagyobb színpadi vállalása. Hetek óta megállás nélkül,
sokszor éjszakába nyúlóan próbáltak, de ez nem vette ki erejüket. A várt siker is megjött. Ez alkalommal nem csak a közönségnek kellett bizonyítani, hanem
azoknak az elődöknek, akik dalaiból megszületett a mondhatni teljesen új mű. A
feladat pedig komoly, hiszen a Sztevanovity testvérek magasra tették a
lécet. Vándorfi társulata viszont játszva megugrotta.
Aki már a sajtóbemutatót látta a Séd Filmszínházban talán egyetért velem abban, bár szabad téren is jól szól a darab, de jót tesz neki a kőszínház és a nagyobb színpad. Az egyszerű elemeket alkalmazó, ugyanakkor mégis összetett retro díszlet, egy elfeledett kort varázsolt elénk. Majd szilánkjaiból összeáll a kép és megelevenedik a múlt. A színpadon kopott, ódon, szakadt bútorok, összetört hangszerek: ahogy Vándorfi nevezi, az életvégi kocsma, ahonnan, mint visszaemlékezés indulnak el az események. Megszoktuk már tőle, hogy rendezései tele vannak szimbólumokkal. S ha az eddigieket lehet még fokozni, hát most sikerült.
A díszletnek három meghatározó eleme, (ha egyáltalán ki lehet őket emelni) a rendezői jobb oldalon álló üvegfal, vagy tükör, melyben a főszereplő a vándor, avagy maga Zorán (Gazdag Tibor) oly sokszor szembenéz a benne élő énjeivel: gyermekkori önmagával, a bohóccal és az ideállal. A középen álló kerékpárral hajtott körbe forgó elem szimbolizálja az élet körforgását, a mókuskereket, vagy megállíthatatlan történéseket. Szintén kiemelt szerepe van a magasban végighúzódó régi bérházakra emlékeztető gangnak, melyre csigalépcső vezet fel. Legtöbbször itt jelennek meg a megidézett szülők. Fölötte, mint korona egy kifeszített hófehér angyalszárny utal a mennyre – mert Kell ott fenn egy ország – s itt feszül keresztre a mindig optimista, az álmodni tudó, szállni vágyó én, az Árny (Zayzon Csaba) is. A kiemelt helyszíneken szinte egyszerre, szimultán zajlik a játék, mégis egyetlen képpé olvad össze.
A mesterien egymásba forrasztott dalok a kellő időben hozzák a katarzist, majd oldják fel azt. Így tudunk egyszerre sírni és nevetni, ahogy az életünk is csupán mosolyok és könnyek váltakozása. S röpke 2 óra alatt eljutunk a játszi könnyed élettől, a vágyak születésétől a kínok legmélyére, ahonnan még mindig van felemelkedés. Mi történik akkor, ha a valóság egészen mást hoz, mint amit az álmok ígértek? Gyönyörű az a páros jelenet, amikor a főhős a maga álmodozó énjének, az Árnynak arcát két kezébe szorítva, fájdalomtól rekedt hangon ordítva kéri számon az élet millió hazugságáért, mivel kecsegtette.
Gazdag Tibor a maga profizmusával viszi végig az ívet. S a plakátokon is megidézett hasonlóság Zoránnal hangjában is megmutatkozik, de az érces szín, és a színészi játék ugyanakkor mégis izgalmasabbá teszi a jól ismert dalokat. Az előadás egyik csúcspontja a Mi lakik mélyen a szívemben? című szám, itt veszti el önuralmát – amikor tovább már nem tudja megjátszani magát. Annyi mindennel kellett szembesülnie az évek során, a gyermekkori ábrándokkal, az apa, majd a feleség elvesztésével, hazugsággal, a barátok elfordulásával. Ereje elfogy, hol könyörög, hol követel. Hol bohóc, hol pedig gyermeki lelke mégis mindig kezébe adja a gitárt, mert játszani kell, és hinni kell. Így oldja fel végül a második felvonás szikla súlyát, amikor egyetlen gitárral és a karral énekli: „Apám hitte”…
A három alakban megjelenő hős rendkívüli koncentrációt igényel a három színésztől. Gazdag Tibor, Zayzon Csaba és Egyed Brigitta meg is oldják a feladatot. Szépen egymás alá játszanak, figyelnek partnerükre s egységet tudnak alkotni. Kiegészítik egymást: vitatkoznak, vagy épp vigasztalják egymást – ahogy a bennünk élő belső hangok. Egyed Brigitta már többször megmutatta magát clown szerepben, mégis minden bohóc más és más. Most is új az eszközrendszer. Míg mozgásban olykor csetlő botló, hangja tisztasága éteri. Zayzon olyan energiából dolgozik, hogy ismételten megérdemli az elismerést. Magas szintű tudást és színpadi tapasztalatot igényel az ének és a tánc összehangolása. Egyes dalokban úgy kell szólót énekelnie, hogy közben a néptánc motívumokat is alkalmazó dinamikus táncból sem szabad kiesnie. Dupla energia –de hát ebben a fiúban dinamizmus akad bőven. Bár az utóbbi időben főszerep dukált neki, ezen most osztoznia kell. Nem akarja túljátszani partnereit, pontosan érzi, mikor kell háttérbe vonulnia.
A szülők szinte végig jelen vannak a színpadon, ahogy Zorán életében is főszerepet játszanak szülei. Ők az intelem, ha kell a bíztatás, ha kell a megnyugvás, akik összekötik az evilági és a túlvilági életet. Oravecz Edit maga a finomság. Minden mozdulata gyengéd, hangja simogató. Ő az igazi anya, és talán nem csak a darabban, hiszen a társulat tagjai is az anyai mesterkén tisztelik. Joggal. Koscsisák András az igazi kortalan színész. Ő az, aki épp oly hiteles harmincas dögös macsónak (Hotel Menthol), mint korosodó édesapának. A három női főszereplő közül elsőként talán Hatás Andreát említeném, akit ez alkalommal megkövetek- kellemes csalódást okozott. Végre nem volt túlságosan primadonna. Megmutatta, hogy képes alázatra a színpadon. Kimondottan jól állnak neki ezek a dalok, ahogy a szerep is. Neki kell azt a nőt alakítania, aki minden férfi vágyat megtestesít. Szerelmes kedves, társ, szerető és feleség. Kovács Ágnes Magdolna a Vörös Angyal szerepében azt hiszem igazán kedvére való szerepet kapott. Belevihette a benne lobogó tüzet és táncban brillírozhatott, ami köztudottan közel áll a szívéhez. Gia széles skáláján mozog a táncművészetnek, a kortárstól a klasszikus balettig – így számára ez nem is lehet nagy falat. Talán néhány apróságnak kell még kiforrnia. Arra a bizonyos tűzre lehetne még dobni, a mimikából és a szélsőséges mozdulatokból pedig visszavenni egy cseppet, így egy picit néhol manírosnak tűnik. Mag Dorina, mint Fehér Angyal nekem nem annyira hangsúlyos, mint kellene. Hajlamos beleolvadni a tánckarba.
Apropó tánckar: le a kalappal! Két okból is. Egyfelől szépen összehangolt a koreográfia. A párok úgy táncolnak együtt társaikkal, hogy tartják a rájuk osztott karaktert. Más felől, bravó azoknak, akik máskor nagyobb szerepekben játszhattak (Molnár Ervin, Varga András), ez alkalommal pedig a karban kaptak helyet. Szemmel látható, tudják: nincs kis és nagy szerep. Alázattal játszottak.
