Kevés politikusunk van, aki szerethető volt. Mádl Ferenc az volt, mert nem volt harsány, mert nem volt megosztó, mert nem volt másokat elsöprő. Nyugodt és magabiztos volt. Olyan ember, akire még a legnehezebb pillanatokban is lehetett számítani, akkor is megőrizte nyugalmát. Erős ember volt, mert erős volt a hite
Hitt Magyarországban, hitt Európában. Magyar volt és európai egyszerre. Tudta, e két megnevezés nem zárja ki, sőt feltételezi egymást, hiszen a magyarság Szent István kora óta Európa tagja, a nyugati értelemben, a politikai értelemben vett Európa tagja. Nem hiába mondja a történelemtudomány, hogy a középkorban Európa a Kárpátoknál ért véget. Addig minden ország, minden nép a latin, keresztény kultúrkörhöz tartozott – mint ahogy Mádl Ferenc is. Óriási hatással voltak rá a piarista gimnáziumi évek Veszprémben. Az ott szerzett világkép, az ott elsajátított értékrend, az ott megismert bizonyosságok, az ott megtanult humánum végig vele volt egész életútján.
Élete kötődött hozzánk, e tájhoz. Bándon, Szentkirályszabadján járt elemi iskolában. Majd a veszprémi – a mai Lovassy – piarista gimnáziumban érettségizett. Ezt követően került a Pécsi Tudományegyetemre, később az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jogászhallgatónak. Akadémikus, tanár, közéleti ember lett belőle. Konzervatív és modern egy személyben. A békés, a hagyományokat tiszteletben tartó fejlődés híve volt.
Minden munkahelyén, minden minőségben a szolgálatot, a tanítást, a nevelést tartotta a legfontosabbnak. Példát adott, példát mutatott tanítványainak, környezetének. Nyugalmat, biztonságot, állandóságot sugárzott a személyisége. Teljes életpályát hagyott maga után.
Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy tanuljunk tőle. Tanuljuk meg, hogy mindenhez ebben az életben hit kell, erős erkölcsiség, humánum és tudás. És ami a legfontosabb, legyen bármilyen nehéz helyzetben az ország, vagy a családunk, mi magunk; a helyes értékrend mindig megmutatja a helyes utat. Ezt pedig csendesen, de határozottan kell kijelölnünk magunknak, családunknak, nemzetünknek.
Életútja:
1956-ban a Magyar Tudományos Akadémia Hivatalának állam- és jogtudományi referense lett, később osztályvezetői minőségben dolgozott ott 1971-ig, majd 1980-ig a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének főmunkatársa volt.
Akadémiai állása mellett 1971-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem polgári jogi és nemzetközi magánjogi tanszékének oktatója volt, kezdetben docensi minőségben. 1973-ban kapta meg egyetemi tanári kinevezését. 1978-ban az egyetem Civilisztikai Tudományok Intézetének igazgatójává, emellett 1985-ben a nemzetközi magánjogi tanszék vezetőjévé nevezték ki. Számos külföldi egyetemen volt vendégprofesszor: Kaliforniai Egyetem, Berkeley (1967, 1979), Strasbourgi Egyetem (1968, 1970), McGeorge Jogi Egyetem, Sacramento (1979), Müncheni Egyetem (1995).
1964-ben védte meg az állam és jogtudományok kandidátusi, 1974-ben akadémiai doktori értekezését. Akadémiai doktori disszertációjának témája: „A vállalat és a gazdasági verseny az európai gazdasági integráció jogában”. 1977-ben lett tagja az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának. 1984-ben a Tudományos Minősítő Bizottság titkárává nevezték ki, amely tisztségét a TMB 1990-es megszűnéséig viselt. Közben 1987-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban rendes tagjává. 1985-ben a Harvard Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Akadémia, 1988-ban az Európai Akadémia, 1989-ben az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia is felvette tagjai sorába. 1999-től a Szent István Akadémia tagja volt.
Az Állam és Jogtudomány, az Acta Juridica és a hamburgi Nemzetközi Összehasonlító Jogi Enciklopédia szerkesztőbizottságába is bekerült. Húsz szakkönyvet és több mint kétszáz tanulmányt publikált magyarul és idegen nyelveken. 1999. március 15-én Széchenyi-díjat kapott az európai jog, a nemzetközi magánjog és a nemzetközi kereskedelmi jog területén kifejtett, nemzetközileg elismert tudományos munkásságáért, iskolateremtő egyetemi oktatói, valamint tudományszervezői tevékenységéért.
Közéleti pályája:
Az Antall-kormányban kinevezték Európa-ügyi és a tudománypolitikáért (ezáltal az MTA felügyeletéért) felelős tárca nélküli miniszterré 1990. május 23-ai hatállyal. Miniszteri tisztségét 1993. február 22-éig viselte, amikor művelődési és közoktatási miniszterré nevezték ki. Miniszteri munkássága alatt fontos szerepet játszott a hazai oktatásügy és tudományos kutatás új, korszerű kereteinek, valamint törvényi szabályozásának kialakításában. Emellett privatizációs miniszterként 1990 és 1991 között az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának elnöki tisztét töltötte be.
1996 és 2000 között a konzervatív Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökeként tevékenykedett, emellett 1999 és 2000 között az Orbán-kormány tudományos tanácsadó testületének tagja volt.
Június 6-án az Országgyűlés megválasztotta Göncz Árpád utódjaként köztársasági elnökké a harmadik fordulóban. Ekkor távozott minden addigi munkahelyéről. 2005-ben bejelentette, hogy nem vállal még egy elnöki ciklust. 2005. augusztus 5-én adta át hivatalát utódjának, Sólyom Lászlónak. Visszavonulása után emeritálta és díszdoktori címet adományozott neki az ELTE.
