A közeli vendéglátós és
éjszakai szórakozóhelyek vándorló vendégei mintegy megfáradt
vándorként könnyítenek magukon, hátra hagyva bakteriális ujjlenyomataik
bűzölgő tengerét, s valami mást is, a magunkkal szemben támasztott
igényesség teljes hiányát is.
Levizelt nadrág a SÉD háta mögött
Abban az épületben emberek dolgoznak, gyermekek töltik szabadidejüket, és ami a legfontosabb talán, belakják, és szeretik az ott működő színházat. Azonban egy-egy „mulatósabb“ éjszaka után nem lehet az épület körül megmaradni, mert a törött sörösüvegek és flakonok tengere, a terjengő, meg nem szűnő vizelet, és egyéb biológiai folyamatok végtermékének elviselhetetlen szagának elegye, és a szeméttenger megakadájoz minden emberi tevékenységet. A küzdelem ugyan véget nem érő, de keserű is egyúttal, hiszen a szinészek, gyerekszereplők próbálják némileg tisztán tartani a környéket, sajnos a legkevesebb sikerrel.
Ezt a jelenséget a fiatalokhoz
fűzik. Azokhoz a fiatalokhoz, akik felsőoktatási intézményre járnak
mert diplomát szeretnének, akikből a jövő nagy reménysége lehet,
fiatalokhoz, akik alig múltak el tizenévesek, akik talán még csak
most kezdik meg középiskolai tanulmányaikat.
Tudom, hogy sem követelni, sem kérni nincs joga senkinek senkin a tisztaságot, de mégis, néha-néha, mi emberek, fogjunk össze csak úgy, vakon, mintha mindenki ember volna...
(Kiss Erky Dávid)