Bruder Balázzsal, a Forrás Takarékszövetkezet elnökével heti Ügy-kontroll sorozatunk első részében a devizahitelekből fakadó lakossági eladósodásról, az aktuális pénzügyi helyzetről és a kilábolási lehetőségekről beszélgettünk.
– Miért tekinti ennyire biztonságos valutának a svájci frankot a pénz világa?
– A múltja, a beléje vetett bizalom miatt, ugyanis a pénzügyi világ alapja a bizalom. Természetesen egy gazdaság erejének elsődleges alapja a hatékonyság, aminek alapja a pénz értékállóságának is. De második helyen áll a bizalom, az évtizedes, évszázados tapasztalat a kiszámíthatóság, következetesség tekintetében. A piac egyszerűen hisz a frankban, mert van oka hinni.
– Ön szerint van olyan határ, amely fölé nem mehet a frank árfolyama?
– Ahogy említettem, az árfolyamot alapvetően két fő tényező határozza meg: a fundamentális – azaz a valós reálgazdasági okok –, valamint a pénzügyi világ érzelmi állapota, hangulata, félelmei. Az érzelmi rész aránya akár a 10, 15, 30 %-ot is elérheti. Pillanatnyilag az árfolyamhatár nem lehet a csillagos ég, de ha a két összehasonlított gazdaság állapota között tovább nő a szakadék, akkor tényleg bármennyi lehet az árfolyam. A két gazdaság teljesítménye, hatékonysága között most adott az arány. A mostani nagy mozgások az érzelmi rész miatt zajlanak. Hosszú távon nem lehet kizárni semmit, mert ha a változások centruma, azaz a két gazdaság teljesítménye tovább távolodik, akkor tovább romlik a helyzet. Rövid távon pedig fogalmam sincs, hogy az érzelmi, bizalmi tényezők hogyan alakulnak. Ha tudnám, akkor nem itt ülnék, hanem öt nap alatt a világ leggazdagabb embere lennék.
– Azt tudjuk, hogy kinek miért rossz az árfolyam emelkedése, de van olyan gazdasági szereplő, amelynek ez a tendencia optimális?
– Némi spekulatív tőke kivételével senkinek nem jó ez a helyzet. Ám ez a szerencsejáték kategóriája, és a nemzetgazdaság szempontjából nem számottevő a teljesítményük.
– Miért reagálnak manapság ennyire idegesen a tőzsdék vélt vagy valós eseményekre, gazdasági hangulatváltozásokra?
– Ha valaki feszült a hétköznapi életben, akkor mindenre idegesebben reagál. Ugyanez figyelhető meg a pénzügyi világban is. A sajtóban nagyon plasztikusan le lehet írni a tőzsde hangulatát, lehet hangulatos hasonlatokat kreálni, ami jól mutat az újságokban, és komoly érzelmi hatást gyakorol a kisbefektetőkre, befektetőkre. És megint ott tartunk, hogy a már említett bizalmi, érzelmi sáv mozgatja az árfolyamot, nem a fundamentális okok. De ez így van, amióta világ a világ. A pénzügyi világ a bizalomról szól. Ha például megrendül az állampapírokba vetett bizalom, akkor a deviza- vagy értékpapírpiacról a pénz a svájci bankszámlákon landol, mert az biztosnak tűnik.
– Az egyes hírek szerint az eladósodottság mellett Magyarországon nőtt a lakosság megtakarítása. Ennek milyen következményei lehetnek?
– Bizony, az emberek elkezdtek takarékoskodni, nekünk, a Forrásnak is jóval a várakozás fölött nő a betétállományunk. Ez a tendencia viszont a gazdaság szempontjából nem szerencsés, ugyanis a tőkéspiaci modell motorja a fogyasztás és a fogyasztás kumulatív hatása. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságba kerülő egy forintnyi pénzösszeg – a különböző adóktól és nemzetgazdasági szabályozó rátáktól függően – két-, három- vagy akár ötforintnyi pénzt is tud generálni. Egy teljesen triviális példa: ha valaki egy étteremben vacsorázik, akkor a vendéglős utána biztosan vásárol alapanyagot, nem kizárt, hogy bátrabban megy el a fodrászhoz, és lehet, hogy eltölt egy hétvégét valahol stb.… Tehát a gazdaságba beáramló pénz újabb keresetet támaszt. Ezt persze számos dolog korlátozza, például az adóelvonás, de ebbe ezzel most ne foglalkozzunk, mert nem tartozik szorosan a témához. Ha nincs fogyasztás, akkor nincs gazdaság, akkor nincs adóbevétel, akkor nincs bevétel. Most abba ne menjünk bele, hogy a fogyasztás hajszolásán kívül van-e másik út, ez már morális, filozofikus kérdés. A mostani modell legfontosabb alapköve a fogyasztás.
– Ön szerint mi az oka, hogy ekkora az eladósodottság Magyarországon?
– Közösen hoztuk össze, és hibás politikai döntések sokasága járult ehhez hozzá. Nem teljesen értem, hogy a pénzügyi intézményrendszer irányítói – a bankfelügyelet és a Nemzeti Bank – miként engedhette a lakosság ilyen mértékű eladósodását. Az egyes devizák között ugyanis létezik egy úgynevezett arbitrázs hatás, amely azt eredményezi, hogy hosszútávon minden befektetés, minden hitel besorolódik a maga kockázatához illeszthető kamatszintre. Tehát a hangulati okok miatt rövid ideig fenn lehetett tartani évekkel ezelőtt a svájci frank rendkívül alacsony nominális kamatát, de hosszú távon mindenképpen a „helyére áll” a kamatszint. A kamatkülönbség megmaradásának akkor lett volna realitása, ha a magyar gazdaság hatékonysága gyorsabban nőtt volna, mint a svájci gazdaságé. Nem tudom, ki gondolta, hogy ez előfordulhat?!!! Amíg Lengyelországban például szabályozták a devizahitelek eladósodását, addig Magyarországon – számomra teljesen érthetetlen módon – a Nemzeti Bank még rá is játszott erre 2004-2007 között azzal, hogy egyes időszakban 6,5 % volt a jegybanki alapkamat, az euró pedig 210 forint. Mindenki tudta, hogy a 210 forintos euró tarthatatlan. Ha a Nemzeti Bank az alapkamatot leviszi 3,5–4 %-ra, és megengedi, hogy az árfolyam a realitásokat figyelembe véve elérje a 235 forintot, akkor lehet, hogy most nem lenne 280 forint az euró, de az biztos, hogy sokkal kevesebben adósodtak volna el devizában. Ugyanilyen hibának tartom – amit mindenki lát és látott, ám a politika mégis fölülírta a szakmát – a teljesen mesterséges kereset-élénkítést, amit most is ugyanúgy zeng a politika, mint korábban. Egy ország nem tudja átugrani a saját árnyékát. Amikor boldog-boldogtalan új lakást vásárolt, az rövid távon látszólag jó volt a költségvetésnek, mert óriási ÁFA-bevételt generált, de hatalmas eladósodottságot okozott az államnak is, amit azóta is nyögünk. Ugyanakkor korszerűtlen maradt az oktatás, nem nyúltunk hozzá az egészségügyhöz, valamint megtörtént a mezőgazdaság teljesen eszetlen szétbarmolása. Magyarországon minden túl van politizálva. Jobb lenne, ha a politikusok egész egyszerűen nem foglalkoznának gazdasági kérdésekkel, mert úgy látom, csak ártani tudnak. Persze ez nem mindenhol van így; Németországban és Svédországban valami miatt tudnak jó döntéseket hozni a politikusok gazdasági kérdésekben, nálunk meg nem.
– Mi lehet megoldás a jelenlegi gazdasági helyzetre?
– Rövidtávon? Semmi. Az utolsó komoly esély Bokros idején volt. Bokros Lajos neve szitokszó, de teljesen jól látta, miként kellene csinálni, ám a politika őt is teljesen fölülírta. Ha akkor befejezzük az ésszerűtlen osztogatást, akkor nem itt tartanánk. Most kamatokkal együtt fizetjük meg a számlát. Megfizetjük, mert senki nem fog helyettünk jótállni. De ne legyünk ennyire pesszimisták! Nem csak a tulajdonlás létezik a világon. A nap mindenkire süt, és a Balaton a legnagyobb válságban is csodálatos. Legfontosabb lépés az lenne, ha befejeznénk a bömbölést és egymás hibáztatását, meg a hangulatkeltést. Fel a fejjel! Az élet szép.
– De Bokros Horvátországban sem futott be nagy karriert…
– Persze, nem népszerű, amit mond és mondott. Ám a népszerűt könnyebb kimondani, mint az igazságot.
– Gazdasági szakemberként mégis lát valami kiutat a jelenlegi helyzetre?
– Nem vagyok makroközgazdász, nem is értem, hogy miért kíváncsi bárki is a véleményemre. Szerintem nincs most esélyünk arra, hogy a magyar gazdaság gyorsan fejlődjön a belső fogyasztás által. Egyetlen rövid távú lehetőségünk van a kitörésre: az export. Ám az exportra termelés kínkeserves dolog, és az exportbevételnek nincs olyan kumulatív hatása, mint a belföldi felhasználásnak, hiszen ebben az esetben szűkebb csatornákon jön be a pénz. De vannak érdekes változások: tisztán látni, hogy a könnyűipar kezd magához térni, a munkaruházat valósággal szárnyal – persze csak az export –, és most már a hétköznapi ruházat-gyártás is kezd feléledni. Úgy látszik, Kína sem bírja az árversenyt. Hat-nyolc évig a gazdaság szereplői sajnos sokszor nem racionálisan fognak dönteni, csak túlélni akar mindenki. És a túlpolitizáltság is állandó probléma. Amíg az egészségügy kérdését nem oldják meg, addig önteni kell bele a pénzt, miközben Olaszországban nagyszerű üzlet az egészségügy, és senki nem marad ellátatlanul. Ezért a mondatért lehet rám haragudni, de most is üzleti alapú az egészségügy. Az üzleti szféra által megtermelt járadékokból tartjuk fenn. Ja, hogy az elosztásnál nem számít a hatékonyság, csak a szakmainak álcázott lobbiérdek?! És nonszensznek tartom, hogy a mezőgazdaság támogatása évente 500 milliárd forintba kerül, amikor 500 milliárd pluszt hozhatna… Erről a témáról órákat lehetne beszélni…
– Visszatérve a devizahitelesek kérdéséhez: állami szinten mit lehet tenni az adósok megsegítése érdekében? Mit szól például az árfolyamrögzítéshez?
– A számlát valakinek meg kell fizetnie, az árfolyamrögzítés pedig abba az irányba mutat, hogy Magyarország a bankokkal igyekszik ezt megfizettetni. Ezzel valamilyen szinten egyet is értek. A pénzintézeteknek nem kellett volna annyira ostobának lenniük, mint amennyire a pénzügyi irányítórendszernek. Ezt tényleg föl lehet róni hibának, ám az árfolyamrögzítés igazából csak a probléma elodázása. A bankok valószínűleg többet fognak fizetni, mint amiben most reménykednek, de nem fognak annyit, hogy az ügyfeleknek ne fájjon. Ki lehet kiáltani bűnösöknek a bankokat, de látni kell, hogy éppen olyan vállalkozások, mint az összes többi: van, hogy rosszul döntenek; ha rosszul megy nekik, abbahagyják vagy korlátozzák a tevékenységüket. Széchenyi óta tudjuk, hogy pénzügyi közvetítőrendszer elengedhetetlen a gazdaság működéséhez, azaz a bankok visszalépése évekre visszavethet sok mindent. Hozzáteszem, ez a helyzet a takarékszövetkezeteknek jól jön, hiszen ha jó pár bank fejezi be a pályafutását hazánkban, akkor a konkurenciánk egy része meg fog szűnni. De ez csak látszólagos előny, a tőkealapú gazdaságban szükség van a bankokra, az egész nemzetgazdaság hatékonyságát rontaná le egy gyenge bankrendszer.
– És a Forrás Takarék életképes marad hosszú távon?
Igen, a takarékszövetkezetek hosszú távon életképesek maradnak. Egyszerűen azért, mert nekünk nincs hova menni. Mi itt lakunk, a mi tulajdonosaink magyarországi magánszemélyek, nincs hova visszavonulnunk. De egy dologra hadd hívjam fel a figyelmet! Senki nem hallott még takarékszövetkezeti csődről – és ez nem véletlenül van így. Húsz évvel ezelőtt a takarékszövetkezetek voltak annyira előrelátók, hogy létrehoztak egy olyan szervezetet, ahova minden hónapban nagyon komoly pénzt fizetünk be azért, hogy ha bárkivel bármi történne, akkor csendben megoldjuk a problémát. Természetesen a mi körünkben is voltak krízishelyzetek, de az alapban van annyi pénz, hogy ha tíz átlagos takarék tönkremenne, akkor sem történne semmi, tudnánk kezelni a helyzetet. Azt üzenem a tisztelt újságolvasóknak, hogy ha hallottak kilenc takarékszövetkezeti csődről, akkor még legyenek nyugodtak, majd a tizennegyediknél kezdjenek el aggódni – de merem állítani, hogy egyről sem fognak hallani, ahogy az elmúlt ötven évben sem hallhattak.
