A filmet közönségtalálkozó követte, melyen az érdeklődők a rendezőnővel és Böszörményi Gáborral, a filmet forgalmazó Mozinet Kft. képviselőjével beszélgethettek.
Az első „meglepi”, hogy egy filmklub bejutott a plázamoziba, és XXI. századi körülmények között lehetett művészfilmet látni Veszprémben. A nemcsak helyi szinten, de országosan (legalábbis vidéken) is ritka lehetőséget sokan igyekeztek kihasználni, így a filmre érkezők meg is töltötték az uszkve 120 férőhelyes négyes termet. Igaz, hogy egyszeri alkalom volt feltételezhetően viszonylagosan magas fajlagos költségekkel, és a jegyárak is nyomottak voltak a Cinema City szokványos tarifájához képest, de talán a rendezvény sikere arra buzdítja majd a szervezőket, hogy máskor is próbálkozzanak ilyesmivel.
A fő élmény természetesen maga a film volt. Másfél éve foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lehet az a magyar film, ami Cannes-ban elnyerte a Filmújságírók Nemzetközi Szövetségének Díját (FIPRESCI-díj), aztán egy évre rá a Filmszemlén is tarolt (fődíj, közönségdíj, produceri díj, legjobb hang), és gyakorlatilag egységesen pozitív kritikát kapott minden létező fórumon. Mert (ahogy sok más terület kapcsán is) szeretjük emlegetni a magyar virtus filmgyártásban nyújtott lenyűgöző teljesítményeit, de valóban jó magyar filmet már jó régen nem láthattunk, maximum a Filmmúzeumon.
Hát most itt van egy. A Pál Adrienn érdeme, hogy művészfilmként is tud közönségbarát maradni anélkül, hogy fel kellene adnia az elveit. Egyetlen karakterre épül a bő kétórás alkotás, az ő életének egy fordulópontját követhetjük nyomon komótos, de nem vontatott tempóban, miközben megpróbálhatjuk múltja egy szeletét vele együtt felderíteni. A főszereplőt, Piroskát megformáló Gábor Éva amatőr színészként is (vagy talán éppen ezért) félelmetes őszinteséggel és hitelességgel ábrázolja az egyformaságba unalmasodott életű elfekvős nővért, akit egy váratlan mozzanat kizökkent megszokott ritmusából, és így megéli egy hétköznapi ember hétköznapi kalandját.
Emlegethetném Arany balladai szerkesztésmódját, Krúdy és Ottlik emlékezéstechnikáját – de mindez felesleges, csak megijesztené a kedves reménybeli nézőket. Különben is: pusztán arról van szó, hogy miközben bekukucskálunk egy középkorú nő életébe, mindent megtudunk róla, és semmit sem tudunk meg, mert pontosan erre elég a két és egynegyed óra, és nem mellesleg erre elég egy együtt eltöltött élet is… Valószínűleg ettől működik ez a film.
A moziélmény utáni beszélgetés már csak hab volt a tortán. Volt szó a filmről, de nem beszélték túl (és főleg nem kaptunk „rendezői olvasatot”, ami külön szimpatikus volt), a filmkészítés nehézségeiről, hogy mi kerül hét évbe, amíg egy filmötlet eljuthat a mozikba, és hogy miért nem lesznek a közeljövőben új magyar filmek. Ez is hangulatos és kellemes élmény volt, megerősítette az este jó atmoszféráját.
Nem győzöm elégszer elmondani: többször kellene ez nekünk, mielőtt beleőrülünk saját vidékiségünkbe. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy kevés fiatal volt jelen – sőt, az arcok többsége is ismerős volt, úgyhogy megint ugyanaz a száz ember jöhetett rá, milyen lehetőségeket rejt néha városunk.
Ahhoz pedig, hogy kiderüljön, ki is az a Pál Adrienn valójában, kedves olvasóink, „sajnos” mindenki kénytelen lesz megnézni a filmet… Azoknak, akik hétfőn nem voltak jelen, jobb híján (és előbb-utóbb) valamelyik tévében.
