Aztán újra a nagy semmi. Akárcsak előtte. Talán ezért is nem nagyon kedvelem az ünnepeket. Van bennük valami mesterkéltség, valami műanyag íz. Olyan, mint a legtöbb cukrászdai sütemény: édes, de a máz nem cukrot tartalmaz… Vagy a művirág: messziről csodás, de ha megérinted, visszarántod a kezed.
Hova is lett a költészet? Mert egyrészt itt van: a könyvesboltokban Petőfi, József Attila, Radnóti, Madách meg mindenki más kötetei. No meg a maiak. Ez is olyan, mint a plázák: minden, ömlesztve. Úgy csillog, majd’ megvakulsz. Persze válogatni nincs időd, mert hajt a munka, hajt a század sötét szelleme. Lekapsz egyet a polcról, aztán: Jó lesz az unokámnak érettségire, s mész a dolgodra. Másrészt ott vannak diákkori szöveggyűjteményeid. Kissé porosan, de jelenlétükkel figyelmeztetnek, hogy nem adták fel, s neked sem kellene…
Akkor tán nem is a költészetet keresem (fölülről nézvést még megvóna…), hanem annak meghittségét. Ebbe már igazán nem lehet belekötni. A meghittség mindenünnen hiányzik, hát miért pont ez volna a kivétel? Pedig egy-egy sor, egy-egy gondolat úgy a szívbe tudna találni… Jó, jó, de az észbe is! – mondhatná valaki. Igen ám, de azzal baj van. Eszünk már nem a miénk. Elvitték, kisajátították, s valahonnan kafkai elérhetetlenségekből irányítják.
Kezdesz rájönni, hogy nem az vagy, aki iksz évvel ezelőtt. Elolvasod az új mobiltelefon kezelési utasítását. Fáraszt, leteszed. Jöjjön a tévéújság. Jobb, mert utána ott az orvosság a képernyőn: lecsendesít, butít, befed, takar (Ady jobban írta…). Aztán fürdés és fogmosás után lezuhansz az ágyra, s ha nem tudsz elaludni, átfut az agyadon (agyad még nem particionált – nem is rossz ez a számítógépes nyelvezet! – részén), hogy hiányzik valami. Kiballagsz a konyhába, visszatérsz, aztán kábaságba esve átadod magad az álomnak annak a biztos tudatában, hogy holnap, holnapután, s aztán is így lesz… Mókuskerék – motyogod még talán, s mosoly, derű nélkül alszod át az életed végéig tartó éjszakát…
– Lucidus –
