Azt már előre tudtam, hogy ikresként az utolsó heteket bent kell töltenem. De arra nem számítottam, hogy a 24. héten is bekerülök. Hajnalban vérezni kezdtem, nem akart elállni, így rohantunk be a kórházba, ahol a hiperstimu miatt már ismerősként köszöntöttek. A helyzet pocsék volt, ezt onnan tudtam, hogy a dokim nem mondott semmit. Csak annyit, hogy majd meglátjuk.
Ekkor még egészségügyi amatőrnek számítottam. Még bántott, hogy nagy pocakos, túlhordós anyukákkal kell lennem egy szobában, akik meg sajnálatból nem igazán vettek észre. Így ültem le egy ismeretlen mellé ebédelni, aki csak egy kaffantással adott engedélyt arra, hogy helyet foglaljak. Én meg voltam annyira „naiv”, hogy a kis hasát látva beszélgetni kezdtem vele. Kiderült, hogy sokban hasonlítunk. Még a házunk formája, a csempék és járólapok színe is megegyezik. Persze véletlenek nincsenek. Végül tíz nappal utánam szült. A végén is együtt feküdtünk, mikor éjszaka bekerült, félálomban azon poénkodtam, hogy ilyenkor is jön látogatni? Véletlenek –ismétlem – nincsenek, de most nem erről szeretnék írni.
A kórház mindenkit rettegéssel tölt el. Nem csodálom. Sajnos láthatóan kevés pénzből kell megoldaniuk mindent. Lepukkant terek, eszközök, fáradt személyzet. Még a kötelező vizsgálatok tömege is „pfuj”, hát még bekerülni egy kifeküdt ágyba. Láttam én kismamákat sírni emiatt, sőt, néha még én is szűköltem, suttogva ordítottam, hogy haza akarok menni!!! Pedig nem így kell hozzáállni. Mert ha maradni kell, hát maradni kell.
Bent töltöttem a karácsonyt, a szilvesztert, láttam, mit dolgoznak az ottaniak. Persze nem csak a dokikról beszélek, hanem a szülésznőkről, nővérekről, ápolókról, beteghordókról, takarítónőkről, mindenkiről. Nem könnyű nekik, nagyon nem könnyű. A dokiknak a felelősség nagyobb, a többieknek a szívás. Az, hogy nevetséges pénzért kell megtenniük mindazt, amit mi, a betegek nem tudunk, különben nem lennénk ott. Ez gyakran konkrétan „szar” ügy. Közben nincs ünnep, nincs lazulás, hanem műszak van, és fertőtlenítőszag. Emberek, akiket el kell látni, akármilyenek is.
Nem mondom, hogy mindenkit szerettem, de ezt nem is kell. De kérek mindenkit, aki bekerül, hogy tisztelje az utolsó takarítónőt is! Nem kell bunkózni senkivel, nem kell hülyének nézni senkit, és főleg nem kell elvárni azt, hogy a maximumon teljesítsenek, amikor minimális eszközeik vannak. Én hiszem és tudom, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik, sőt még annál is többet. Sokszor fáradtak és ingerültek, de legyünk őszinték: mi nem vagyunk azok a munkahelyünkön?!
Sokszor éreztem azt, hogy csak egy vagyok a sok közül, úgy kezelnek, mint egy idegent. Gyengédséget, megkülönböztetett figyelmet szerettem volna, ahogy az egy „betegnek” jár. Egynek lehet, hogy jár is. De sajnos sokan voltunk, és sokan vannak. Ha minden jól alakul, aki bekerül, csak jön és megy. Lehet haverkodni a beteggel, de barátságra nincs idő, sem energia. Továbbá azt gondolom, hogy a profizmus sem engedheti ezt meg. Kell tartani némi érzelmi távolságot ahhoz, hogy ésszel, racionálisan lehessen végezni a dolgukat. Ez van.
Részemről hálás vagyok az egész harmadik emeletnek, a nőgyógyászat akkori remek csapatának, a csecsemősöknek, akik szülés után beszélgettek velem. Megmentettek, nehogy becsavarodjak a közel 50 nap benti lét és a szülészet „zártsága” miatt. Igazi őrangyalaim voltak! Adjon meg nekik mindent az élet, amit szeretnének! (Pl. egy új mikrót?!) Köszönöm a sorsnak továbbá azt a „kaffogós ismeretlent”, aki azóta is része az életünknek, és aki háromgyerekes anyaként a legnagyobb segítség, amit kaphattam! De ez már egy másik történet…
