Aztán kiderült, hogy tévedtem. Nem ilyen egyszerű, és nem mindenki van vele így…
Császárral szülni nagyon furcsa érzés. Bár nem szültem „normálisan”, de azt tudom, hogy az előbbi milyen. Nem látni belőle semmit, nem is érezni, csak némi matatást, és az orvosi szakszöveget kell hallgatni. Aztán kiemelik a babát, talán nem rohannak el vele azonnal, de végül elviszik, és még egy kicsit bizergálnak. Utána őrzőbe kerül az ember, ahol még odahozzák egy kicsit a gyereket, aztán pár óra, és talpra kell állni. A dokim mondta, hogy ha ezt a sebészeten látná egy-két beteg, hogy nagyműtét után hogyan látnak el az anyák egy csecsemőt szinte azonnal, talán nem nyavalyognának annyit. Hát én nyavalyogtam.
Szülés után könnyen megkergül az ember. A hormonjai megint összekócolódnak, a pihenésnek vége, a csecsemő sír, és köldökcsonkja van, és nagyon furcsát kakil. Ha a tej sem jön, és a seb is fáj, és (ikreknél) enni sincs idő, és csupa jóságból egyágyas szobába teszik az embert – ahol nagyon egyedül van –, hát mindennek érzi magát, csak anyának nem. Ha pedig olyan szobába kerül, ahol a többieknek dől a teje, és nagy rutinjuk van, és csak ma jöttek be szülni, és egy óra alatt kinyomták a bébijüket, aki csak eszik meg alszik, akkor egy világ dől össze. Egy gondosan, hónapok alatt magunkban felépített világ. Mert bezzeg nekik könnyű!
Én úgy szültem meg az ikreket, hogy előttem az egyik új szobatársam is kettő bébit hozott a világra, és attól zengett a szülészet, hogy milyen fantasztikusan ügyesen ellátja őket egyedül. Miközben részemről küzdöttem a hosszú ottlét lelketlenségével, a sebemmel, a tejemmel, az egyágyas magányommal, az érzéssel, hogy anyává kell lennem, mert ez a két kis kiszolgáltatott lény hozzám tartozik. Elmaradt a frenetikus-gigantikus-megarobbanásos anyává válás. Önbizalomhiány, önostorozás, elkeseredettség és nem kevés félelem maradt helyette.
Ekkor jött a csecsemős, akinek örök hálával tartozom, és sajnos nem tudom a nevét. Bejött, becsukta az ajtót, és azt mondta: Ne essen abba a hibába, amibe én! Soha senkihez ne mérje sem magát, sem a gyerekeit, mert azzal mindent tönkretesz! Úgy a legjobb, ahogy maga csinálja, mert maga a nekik a legjobb anya, és ők magának a legjobb gyerekek! Ezt soha ne felejtse el! Én sajnos nem ezt tettem, és azóta tudom, mekkora nagy hiba volt… Zokogtam. Bár ezt még ma is hajlamos vagyok elfelejteni, nagyon nagy igazság.
Az, hogy nem zuhantam depresszióba a „kaffantós” szobatársamnak is köszönhető, aki pocakosként rendszeresen átjárt hozzánk, mert látogató ugye nem jöhetett be. Aki harmadik gyerekét várta, és tudta, mikor mit kell mondania nekem, és mindent megtett, hogy segítsen. Egészen addig, amíg valamelyik doki az egyik viziten éppen nálam találta, és megtiltotta, hogy átjárjon. Szerencsére pár nap múlva mehettünk haza.
Én nem lettem azonnal anya. Minden bizonnyal nem vagyok az az ősanya-típus, bármennyire is szerettem volna. Csak annyit éreztem, hogy a gyerekeimmel akarok lenni, miközben szinte elájultam az lelki és a fizikai kimerültségtől. Haza akartam menni, végre haza, bár tudtam, hogy egy teljesen új otthon vár, amiben még egy másodpercet sem laktam. Még jó, hogy nem tudtam, mi vár rám! Ha nem lett volna otthon segítségem, azt hiszem, teljesen becsődöltem volna. De ez már egy másik történet…
