Ez a nagy kérdés, miután anyák lettünk, és elragad a hétköznapok pelenka-szoptatás-altatás-gügyögés ritmusa, amin át a mellettünk élő hím tag csak valami homályos folt. Valami hang odaátról, aki megkérdezi, hogy van-e kaja, és esetleg hoz inni, vagy a maga esetlen módján beszáll velünk a ringbe. No mindegy, lényeg, hogy neki is babaillata lesz, valljuk be. Vagy legalábbis olyan más. Egy ideig tutira nem vonzó.
Aztán két dolog lehetséges. Az egyik, hogy továbbra sem lesz vonzóbb, mármint nekünk. Mert a „külsősöknek” nincs is szexisebb egy babaillatú, éhes, csak a gyerekéről áradozó apukánál. Főleg, ha a hiányállapota miatt hosszasabban bámulja a kolléganő dekoltázsát, vagy tovább réved el egy szexi lábon. Az olyan „cuki”. Ja, és veszélyes is, ha apuka kicsit ingatagabb, mint kéne.
A másik dolog, hogy rákattanunk apukára. Olyan szexi, hogy ilyen szép gyereket csinált! Olyan aranyos, ahogy próbálja pelenkázni, meg gügyög neki, és a nagy kezével óvatosan fogja! Olyan jó illata van, és olyan vadító a mosolya, és olyan családapa, hogy csak na!!! Már nem csak egy pasi, hanem apa, és ettől máris keresztbe pisilünk!
Akármelyik verzió áll fenn, biztos, hogy idővel becsenget az orgazmus-inger. Az a hihetetlen búgás, amitől ha nem kéne kontrollálni magunkat, mindet és mindenkit magunkra húznánk, és nem egyszer, és nem kétszer. Persze mindez hormon-alapon működik – állítólag. Már csak a lelki részét kell átgondolni. Ahogy külhonba szakadt barátném mondaná: a férjed nem az ellenséged!!!
Ezt azt hiszem, minden anya és nő érti. Az is, akinek csak pasija van. Mert néha bizony annyira, de annyira az agyunkra tudnak menni, hogy az valami fájdalom! Nem értenek, nem fognak fel, nem oda teszik, nem úgy, és egyébként is: közük sincs ahhoz, amit mi csinálunk, és ahogyan. Van egy rossz hírem: éppen ettől szól akkorát az orgazm-puska! Éppen ettől olyan varázslatos az, amikor sikerül egymásra hangolódni, arra a kis időre. Éppen ezért ne felejtsük el, hogy ez mennyire fontos, és mennyire nagyon-, de nagyon jó!!!
Részemről hajlamos vagyok elsodródni a mindennapokkal. Már nem vagyok az a kiscsaj, aki régen, aki bárhol, bármikor, szinte bárkivel. Már nem. Szeretem megadni a módját, szeretem megélni a most kissé csökevényesnek érzett nőiességem, és erre nem mindig van megfelelő alkalom. Agyban is máshol járok, főleg mostanában, mert utolért napjaink nagy kérdése: dolgozni, vagy nem dolgozni? De ez már egy másik történet…
