Óh, Apák, Apucikák, Apusok, Apcik, Édesapák, Faterok! Pótok, Nevelők, Keresztek, Nagyok, Dédek, Mostohák, Fogadottak és Megtagadottak, Mind! Mennyire máshogy látlak Titeket, mióta Anya lettem!
Mert ugye kislányként én részemről szerelmes voltam az enyémbe, az Édesbe. Imádtam a Nagyot, mindkettőt. Kamaszként már voltak kifogásaim, akkor inkább a Kereszt, meg a nagyon tisztelt „bár csak Fogadott” volt a sztár, majd kialakult a kép. Az, amilyet az én gyerekeimnek szeretnék. Ebbe nyomorgattam minden szeretett és gyűlölt tulajdonságot, az előbbit ésszel, a másikat tudat alól. Aztán sok kör után jött a „na ő lesz az” érzés.
Mert azt hiszem, amikor gyermek nemződik így vagy úgy, vagy akár nem is, csak kialakul az a ragaszkodás, ami megmagyarázhatatlan és megismételhetetlen, akkor az az. Mert ugye egyszerű lényként vagy Apánkat választjuk magunk mellé, vagy a szöges ellentétét. Kevésszer van némi átmenet.
Persze arra, hogy valaki akármilyen apa legyen, legalább egy gyermekre van szükség. Nos, amikor ez a gyermek a képbe kerül, legtöbbször csak Apacsíráról beszélhetünk, aki azonnal reakcióba lép a tudattal, hogy a kis lény megérkezett. Anyaságom révén most maradok az enyémek Édesénél, azaz a tejfakasztó bulinál, mint reakcióféleségnél. Bár az én Uramnak sikerült másnaposan jönni értünk a kórházba, azt hiszem, ettől igazából ő szenvedett inkább.
Aztán itthon elindult az Apává válás folyamata. Először is meg kellett fogni a gyereket, majd segíteni etetni, fürdetni, pelenkázni, böfiztetni. Néha Anya helyett kellett mosni, kaját összeütni, takarítani, pakolni, cumit kifőzni, és a legdurvább: mosogatni. Végtelen mennyiségű ezt meg azt. Mert a mosogató valahogy mindig tele volt. Aztán pár nap itthonlét után bemenni a melóba, ledolgozni a kötelezőt, hazasietni, az estét lezavarni, majd éjjel talán aludni egy picit, és másnap ugyanez. Hétvégén a hulla fáradt Anyát összelapátolni lelkileg, talán testileg, a munkanapokon kimaradt babázást megejteni, és rádöbbeni, milyen hamar ér ide a hétfő. Ez ikres Apukaként az Anya életben maradását jelenti, egy gyereknél meg azt, hogy Apa állati rendes ember.
Apának mindeközben meg kell őrizni férfiasságát, tökösségét, gerincét és önbizalmát úgy, hogy Anya nem a legjobb formájában van, nincs ereje szexre, fáradt, és nem teszi meg azt, amit eddig. Persze tisztelet a kivételnek. Sőt, Apának ezentúl egyedül kell gondoskodni a betevőről, meg a pelenkáról, a ruháról, a fürdetőről, a minden mellékesről, és persze kiperkálni az egyre növekvő rezsit. Úgy, hogy közben fáradt, feledékeny, szétszórt, és a kollégái szerint mostanában csak a gyerekről beszél, bárgyú vigyorral a fején, gyűrött ruhában, kócosan. Tehát kicsit megváltozott…
Mindeközben mi a szülő jutalma mindezért? Mit kap ez a két fáradt és teljesen más ember a csimotá(k)tól? Kakis pelenkát, hascsikarást, köldökcsonkot, éber éjszakákat, jó nagy bukikat. Meg egy kis mosolyt. Talán. Miért csináljuk mégis szinte mindannyian? Több mint egy év távlatából már sejtem. De ez már egy másik történet…
