… Pici, kiszolgáltatott, a legnagyobb feladat az életünkben.
Mi meg csak nézzük apró kezeit, a lábacskáit, a pociját, a szemét, és keressük benne önmagunkat. Neki szenteljük minden pillanatunkat, őróla szólnak a nappalok és az éjszakák. Szépen lassan iperedik, idővel mosolyog, ha meglát, aztán visszagügyög, nem csak sírdogál. Aztán kezd egyre emberebb lenni – ahogy nyílik neki a világunk, úgy szűkül be a végtelen, ahonnan érkezett. Kötődik hozzánk.
Amikor először lesz beteg, a világ kifordul négy sarkából, rettegünk, nehogy nagy baj legyen. Minden megteszünk érte, még azon is túl, olyat is, amit nem hittünk magunkról. Átvállalnánk minden kínját, ha lehetne, egész életére előre. De nem lehet, mert az élet, az itteni, nem arról szól. Mert itt van fájdalom, félelem, gyengeség. Meg kell tanulnia ezeket is.
Mikor először mérgesek leszünk rá, az a legkeményebb önismereti lecke. Hiszen legtöbbször saját gyengeségünk, félelmünk, fájdalmunk gerjeszti a feszültséget, nem az ő lénye. Ilyenkor felmerül a kérdés, miért minket választott ez a gyerek? Miért is én vagyok az Anyja, és miért is az Apja az apja? Biztosan lenne más, aki jobb, aki türelmesebb, aki inkább neki való.
Lehet, hogy ez így is van. De neki nem az kell. Neki ez az Élet ezt hozta, azért jött, hogy faragjon, alakítson minket, hogy emberebb emberek legyünk, hogy megtegyük, amit magunk miatt nem tettünk volna meg. Ez nehéz, nagyon nehéz. Bele lehet bukni egészen, félig, de nem lehetetlen megcsinálni. Erő kell hozzá, önbizalom, hit és sok szeretet, akármilyen nyálasan is hangzik.
Ahogy telik az idő, egyre inkább tükrünk lesz a kisember. Megtanulja a gesztusainkat, reakcióinkat, sőt szavainkat is, mindet, kivétel nélkül. Ez az igazi ijesztő dolog, főleg, ha valami nincs rendben. Mert azt is visszadobja, és olyankor nem rossz vagy hisztis. Nagyon kemény ezt észrevenni és elismerni. Nem fog mindig sikerülni. Vagy ha igen, az fájhat.
Persze mindemellett önálló egyéniség is, saját habitussal, gondolatokkal, érzelmekkel. Ezekkel együtt szeretjük, bár bosszankodunk néha: kire ütött ez a gyerek?! Közben egymást is megtanuljuk, és mire egy év eltelik, már a szeme állásából is tudjuk, mit akar. Az igazat megvallva, ezt ő is tudja rólunk, nem is kell megszólalnunk.
A család, ahova érkezik, egy újabb feladat neki. Megismerni a nagyszülőket, testvéreket, nagynéniket, nagybácsikat, durván fogalmazva felismerni a saját vér szagát. Ez nekik nagyon megy, élvezik, és érdemes megfigyelni őket mennyire tudják, kivel hogyan kell bánni. Sokat lehet tanulni tőlük! De ez már egy másik történet…
