Az, hogy ez mennyire esik jól a mi lelkünknek, az attól is függ, ki, hogyan, mikor csinálja. Mert van, aki finom érzékkel a tökéletes pillanatot választja, és van, aki csak magára gondolva a leglehetetlenebb helyzetet…
Mennyire jó érzés, amikor olyasvalaki szól a kisemberünkhöz, aki már nagyon szerette volna látni! Aki velünk együtt izgulta végig az első találkozásig tartó időszakot, meghallgatta a kínunkat, a boldogságunkat, mindent! Na, ő biztosan a legjobb pillanatban szól a csemeténkhez, és nem csak első alkalommal, hanem mindig! Ő lesz az, aki a választ is meghallgatja majd, sőt, lesz annyi türelme, hogy kivárja, míg a gyerek megy oda hozzá.
Mert azt gondolom, hogy annál utálatosabb dolog nincsen, mint amikor valaki ráront egy babára, főleg, ha keveset és ritkán találkoznak, vagy akár éppen először! Ilyenkor szívesen megtenném vele ugyanezt, felkérnék egy idegent, hogy szaladjon oda hozzá, sipákolva gügyögjön torz vigyorral a fején, és ölelgesse, puszilgassa agyon! Kíváncsi lennék a fejére.
Úgy vettem észre, hogy aki igazán szereti a gyerekünket, az nem ilyen. Annál nem hangerőben, gügyögésben és cuppogásban nyilvánul meg ez az érzés. Ő mindig finoman közelít, kedvesen, de normális emberi hangon. Megvárja, hogyan reagál a gyerek, és ha kell, vár rá egy kicsit. Mármint arra, hogy a gyerek felmérje, felfogja, és esetleg felismerje őt. Ja, és kezet mos, mielőtt bármihez is hozzáérne.
Hiszen nincs is jobb annál, mikor jön valaki, aki éppen csak tüsszög egy picit, kapar a torka, vagy folyik az orra, vagy olyan levert pár napja. Ez annál jobb, minél kisebb a babánk, és minél közelebbi hozzátartozó a látogató. Mert annál nehezebb megmondani udvariasan, hogy menjen a fenébe. Ugyanis, ha szereti a gyereket, nyilván nem akarja, hogy beteg legyen, és csupán önzésből nem megy látogatóba, amíg jobban nem lesz.
Egyébként meg minél idősebb a gyermek, annál jobban bírja ezt a kiképzést lelkileg és immunrendszerileg is. Bár vannak necces időszakok: a lelki résznél például az értelem ébredése, a fizikainál mondjuk az oltások környéke. Valljuk be, mégis jobban bírják, mint mi az egészet.
Anyának lenni mindenestre ilyenkor sem könnyű. Meg kell találni az egyensúlyt nagyon sok mindenben. Sok ponton el lehet csúszni, bár ugye az a szabály, hogy nincs szabály. Soha nem tudhatjuk meg, éppen mi működik. Például az ikrek közül az egyik átalussza az éjszakát, a másik nem. Jutott nekem mindkettőből! Pánikra semmi ok, azt hiszem, csak lendületbe kell kerülni és maradni. De ez már egy másik történet…
