Az sem mindegy, hogy a sajátunkkal ilyenkor mit tudunk kezdeni…
Amikor először szembesülünk vele, hogy a kisembernek van saját akarata, az már komoly pillanat. Ez legtöbbször az elején még abban nyilvánul meg, hogy a bébi megszerezzen magának valami tárgyat, amit mi nem tettünk elérhetővé neki. Ilyenkor küzd és harcol, mert benne van az ösztön. Nagyon cuki dolog. A sikere a mienk is.
Aztán, ahogy nyílik a tudata, jönnek az egyre izgalmasabb akarati megnyilvánulások. Amikor már olyan dolgot követel, amit azonnal nem tudunk, vagy nem is szeretnénk odaadni neki. Ilyenkor a harc, a küzdelem már sokkal szenvedélyesebb, és ha nem kapja meg azt a bizonyos valamit, akkor ott kő kövön nem marad.
Persze lehet kompromisszumokat kötni, vagy a figyelmét elterelni, vagy egyéb kísérleteket tenni arra, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon. Kreatívnak és következetesnek kell lenni. Azzal persze nem számolhatunk előre, hogy a gyermek mennyire akaratos, mennyire kitartó, és mennyire hajlamos az egyezségre. Az csak élesben derül ki.
Azt hiszem, az a helyzet nehezebb, amikor már pontosan tudja, mit akar, mikor és mennyi ideig. Amikor már látja, hogy itt elterelő hadművelet zajlik, és nem hajlandó beülni a hintába. Ilyenkor mondjuk először azt, hogy hisztis. Mert az. Mert szeretné, sőt akarja, és a célja eléréséhez mindenre képes. Nehéz észrevenni, hogy ez mennyire jó tulajdonsága.
Főleg akkor, amikor már pontosan tudja, mire hogyan reagálunk, és ezzel nagyon ügyesen él. Amikor a nézésünkből, a hangsúlyunkból vagy csak a tekintetünkből kitalálja, hogy hol van a mi akaratunk eleje és vége. Az utóbbit különösen okosan és remek érzékkel képes felmérni. Miniatűr kis pszichológus-zseni, aki nem felejt. Ismeri környezete gyengéit és erősségeit, és jobban taktikázik, mint egy sakknagymester. Ember legyen a talpán, aki ezt a nyomást a következetesség zászlaja alatt felemelt fejjel és higgadtan bírja. Ha van ilyen…
Ha esetleg mégis elbukunk, és a következetesség a kukába kerül egy pillanatra, semmi gond. Nem vagyunk vele egyedül. Ettől még csak csatát nyer a gyerek, nem háborút. Az állandó következetesség nem is tudom, létezik-e? Bár úgy hallottam, sokaknál igen. Nálunk sajnos nem.
De ez nem az egyetlen dolog, ami máshol működik, csak nálunk nem. Van, hogy csak és kizárólag szuperanyukkal futunk össze, akiknek minden egyszerű, és simán megy, és istenien néznek ki. Mi meg még azt sem bírjuk eldönteni, hogy a rövid haj a praktikusabb, vagy a hosszú?! De ez már egy másik történet…
