Azt tudtam, hogy a falunkban nem szeretik a siklót – hiszen más kígyó szóba sem jöhetett. Most jöttem rá, hogy miért. A néphit szerint a kígyó valóban jön a tejszagra, s képes belébújni a gyerekbe. Ezt lélekvesztésnek hívjuk. Az alábbi hiedelemtörténet világossá teszi a helyzetet:
„A h á z i k í g y ó rendszeresen együtt i t t a a t e j e t a gyermekkel. A kígyó egyszer megkésett. A tejcseppeket lenyalta a gyermek szájáról, majd utána bújt. A gyermek beteg lett. Elmondta, hogy mi történt vele. A házbeliek gyorsan e l v e t t e k e g y f a z é k t e j e t, a földre helyezték és megfogva két lábánál a g y e r m e k e t, f e j j e l l e f e l é a t e j f ö l é t a r t o t t á k úgy, hogy a szája a fazék szélét érje. A tejszagra kijött a kígyó. A kígyót agyonütötték, és a gyermek meghalt.”
János bácsi tehát ettől óvott engem és gyermekem.
A fenti történetek megértéséhez fontos tudni, hogy a kígyó a magyar népi hitvilág természetfölötti erővel felruházott állata. Ambivalens lény: bizonyos esetekben segítő, máskor kifejezetten ártó hatású. Mozgása és a vedlése miatt természetfeletti erőt tulajdonítottak neki. Általános hit szerint leginkább úgy ártott, hogy belebújt az emberbe. Aki félt ettől, annak nagypénteken szentelt tormát kellett ennie, vagy pálinkát innia. Így ha el is aludt a szabadban, nem mászhatott a szájába a kígyó. Akibe mégis belement, azt tej fölé kellett függeszteni, annak szagára kijött a kígyó. Hitték azt is, hogy a terhes asszonynak köpnie kellett, ha meglátta a kígyót, különben a gyereke későn, és nehezen tanult volna meg járni. A gyermeknek pedig be kellett fognia a száját, különben kihullott volna a foga.
Kedves Olvasó! A fenti példából is látszik, hogy a gyermek megóvása megelőzéssel lehetséges – a néphit szerint. Akárcsak a szemmel verésnél – amiről legközelebb fogok írni.
Mészáros Veronika
néprajzkutató főmuzeológus
A kiállítás blog bemutatása: http://www.vehir.hu/cikk/2012-04-09/kiallitas_szuletik_bemutatkozas_.html
