Ez persze eleinte szinte lehetetlen, mert ennie kell, de aztán jöhet a kísérlet. Mert van, akinek megy, és van, akinek nem…
Szóval ott ülünk a kiságy mellett, és várunk. Kaját már nem kéne adni neki, aludnia kéne, de csak nyekereg. Felvenni, vagy nem venni? – ez itt a kérdés. Közben apa békésen alszik, jobb esetben nem horkol, és nem krákog. Melyik könyvet kövessük? Vagy tegyük, ami nekünk jó?
Ha a csimota a felnőttek ágyában köt ki, akkor vagy helye nem lesz anyának, vagy attól kell mentenie a kisembert, nehogy apa ráheveredjen. Ilyenkor képesek vagyunk olyan pózban aludni, amit ha látna egy szexuálpszichológus, rögtön megpróbálná lerajzolni, és doktorit írni belőle. Vagy elmehetnénk a cirkuszba guminőnek. Ehelyett nem alszunk jól. De a gyerek igen. Végre.
Ha hagyjuk a kiságyban, őrizni kell, vagy legalábbis átjárni hozzá, nyugtatgatni, esetleg itatni, vagy simogatni. Ilyenkor olyan helyzeteket veszünk fel, miközben hullafáradtan visszaalszunk a kiságy rácsán lógva, hogy másnap meg kell magyaráznunk mindenkinek az enyhe jobbra- vagy balra csavarodottságunkat.
Persze azt is lehet, hogy rázárjuk az ajtót, aztán nyüglődjön, tanuljon meg aludni, meg egyáltalán. Ilyenkor szintén nem alszunk, mert az anya mégiscsak az anyja, és sajnálja, és az a három éjszaka, amíg megszokja, hogy éjjel a rabszolga is pihen, pokoli. Ehhez külön embertípus kell, akinek nem megy, ne aggódjon, nincs ezzel egyedül.
Aludni pedig kell. Mindenkinek. Csak azt nem értem, hogy mire fel ez a nagy különszoba-rácsoskiságy-trend? Mert mi van, ha a gyerek igényli a szülői horkolást, pukizást, hortyogást, illatot, és mindent, ami a családdal jár, ahova született? Hiszen nemrég, öreganyáink idejében egy kupacban aludt mindenki. A szülők a nagyágyban, a testvérek meg fejtől-lábtól, ki hogy fért, szintén együtt, a felnőttek ágyának végében lerakott valamin. Reggelre meg biztosan nagyobb volt a káosz. Talán nem lettek normálisak?!
Mert most a marha nagy önállóság a lényeg. Mindent önállóan, még az alvást is, de minél előbb! Kilenc hónap az anyában, aztán rögtön egy másik szobában, rácsok mögött folytatni. A bölcső is csak legendás emlék. Lehet, hogy ez sajnálatos dolog. Bár szerintem az is szomorú, hogy nincsenek három generációs együtt élő családok. Legalábbis nem sokan. Így a gyerekek mindennapjainak nem része a Kossuthot hallgató nagypapa (dédi), akinek mindig van az ölében hely, sem a húsleves illatú nagymama (dédi), aki bármikor ken egy lekváros kenyeret. Csak a dolgozni kénytelen anya van, meg apa, meg a bölcsi. Hát persze, sok nagyszülő is húzza még az igát…
Ilyenkor elgondolkodtató, hova tart ez a világ? Bár ahogy egyre többen kénytelenek visszaköltözni a nagyszülőkhöz, talán visszafordul egy kicsit a dolog. Mert az önállóságnak ez nem tesz jót, de egy gyerek lelkének mindenképpen. Már ha erre mindenki nyitott, és a nagyszülők is normális életet élnek. Mert akkor aranyat érnek. De ez már egy másik történet…
