Nem baj, vigasztaljuk magunkat, majd az emlékeinkben megmarad. Oké, de azt hogyan mutatjuk meg majd a gyereknek?
Tény, hogy az első gyerekről millió kép van, a másodikról már csak ezer, a többiről meg… Valljuk be őszintén, talán pár darab sikerült. Ez lehet, hogy az időhiány miatt van, lehet, hogy a másik kettő elrakta a fényképezőt, de akár az is megeshet, hogy például a harmadik igen gyors mozgású. Utólag persze nem árt valami értelmes magyarázatot találni, hátha legifjabb gyermekünk rákérdez a dologra… Ez alól kivételek a „meglepetés ifjak”, akik több évvel az idősebbek után pottyannak ide, bearanyozni szüleik napjait. Mert ők elsőszülöttnek számítanak, és millió meg ezer kép készül róluk.
A másik tuti eszköz a videó. Én már annak a generációnak a tagja vagyok, ahol egy-két elszánt apuka anno nekilátott a „nyolcmiliméteres” szalagra rögzítésnek. Ezek a felvételek nagyon viccesek, hiszen hang és gyakorlat nélkül készültek úgy, hogy akkor még az emberek idegenkedtek az egésztől. Így aztán a dédi hosszan magyaráz a kamerának, amit csak szájról olvasva lehet nagyjából kibogozni, aztán jön sok-sok perc „lábvideózás” amiből azt állapíthatjuk meg, hogy a felvétel készítőjének hányas a lába, és milyen szépen jár. De ettől szép…
No mindegy, szóval tételezzük fel, hogy van fényképező. A kamerát most hagyjuk. Tehát jön a pillanat, előkerül időben a gép, ám ekkor kiderül, hogy lemerült az aksi, vagy tele a memóriakártya. Ez tipikus, és minél idegesebbek vagyunk, a bébi annál cukibb és megismételhetetlenebb dolgokat produkál. Mire rendezzük a helyzetet, már mintha az előbb nem is ő lett volna. Hiába kérjük, semmi ismétlés, csak bamba tekintet, vagy egy halvány, vigasztaló mosoly a szerencsétlen, béna szülőnek. Így aztán nem csak a többiek nem hiszik el, hogy már jár, beszél, és egyedül eszik, hanem mi sem.
A kamera ennél cifrább dolog, annak a jó tulajdonságának köszönhetően, hogy hangot is rögzít. Mert az fix, hogyha szintén valami igazán aranyos, egyszeri pillanatot vadászunk le éppen, valaki káromkodik egy nagyot örömében, vagy egy nagyot durrant a bébi a pelusba (elnyomva a nagyi „decukikavaaaagy” – monológját). Esetleg az első „anya” szavacskát elnyomja egy frissen beindított fűnyíró, turmixgép, köhögés, tüsszentés vagy egy véletlenül arra landoló repülő. Bármi megtörténhet…
Ha mindezeken túl mégis sikerül elkapni a megismételhetetlent, az a legnagyobb boldogság. Mert lehet, hogy macera, meg utálja a gyerek – minél idősebb annál inkább –, de majd megszereti. Majd ha ráébred, hogy az idő múlik, ő öregszik, és ez visszafordíthatatlan, akkor érték lesz neki az, ami ma még ciki lehet. Úgy, ahogy mi is rájöttünk erre is, és még számtalan dologra. Ehhez azonban be kellett nőni annak a lágy résznek a fejünkön. De ez már egy másik történet…
